Fókuszban Papírfény

A gazdag indián se jó indián – David Grann: Megfojtott virágok

Miközben a világ még javában vitatkozik azon, vajon túl hosszú és elég bölcs volt-e Az ír, Martin Scorsese már egy másik bűnügyi történet előkészítésén dolgozik. A Megfojtott virágok az FBI megszületését és egy olajmágnás indiánközösség meggyilkolását állítja majd párhuzamba. A hátborzongató összeesküvésre az oknyomozó újságíró David Grann azonos című sikerkönyve hívta fel a figyelmet.

Ha előbb nem is, a Farkasokkal táncoló 1991. évi Oscar-halmozó diadala óta tudjuk, hogy az amerikai nép törekszik a szembenézésre az őslakosok ellenében elkövetett bűntettekkel kapcsolatban. Fehér telepesek százezrei és az egymást váltó amerikai kormányok úgy ültették el a világ első számú nagyhatalmának magjait az amerikai prérin, hogy közben egy másik nép eltiprására is vállalkoztak. Az indiánok elüldözésének, lemészárlásának és rezervátumokba kényszerítésének bűne azonban csak meglehetősen lassan ivódik be a makulátlan nemzeti indentitásba. David Grann Megfojtott virágok – Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése című dokumentumregénye egy újabb erőteljes lépés ezen a hosszú úton.

Az öreg kontinensen teljesen ismeretlen oszázs törzs komoly vándorútra kényszerült a 19. században. Louisianai törzsi területük elhagyására még Thomas Jefferson szorította rá őket egy ultimátummal, hogy aztán az 1870-es években a kansasi vadászterületekről már kimondottan a fehér telepesek űzzék tovább őket – köztük volt egyébként Laura Ingalls Wilder családja is, akit A farm, ahol élünk című könyvéről, illetve a belőle készült idillikus filmsorozatról ismerhetünk. Az oszázsoknak a rezervátumba vonulás maradt az egyetlen életlehetősége. A helyszín kijelölésekor viszont szándékosan egy olyan dimbes-dombos, nehezen megművelhető területet erőltettek az őslakosok, amiről úgy vélték, értéktelensége miatt majd maradandó otthont jelenthet számukra.

Egy dologgal nem számoltak csak az indiánok: az oklahomai földben rejlett az USA egyik leggazdagabb olajlelőhelye.

Az 1920-as évekre olajmágnássá váló törzs tagjai azonban nem sokáig élvezhették a jólétet. Magánéletüket először érdekből megköttetett vegyesházasságok kavarták fel, végül fondorlatos gyilkosságok tartották őket rettegésben. Az olajvagyonra éhes tettesek a lőfegyverrel elkövetett emberölés után hamar eljutottak a családi házak felrobbantásáig, de a legjellemzőbb módszer a folyamatos, vagyis napi adagolású mérgezés volt. Ráadásul a pénzéhes magánkopók, majd az FBI nyomozásaiból kiderült, hogy a változatos bűntettek lényegében összefüggtek. Ha az ugyancsak az 1920-as években élő Klebelsberg Kunó hallott volna erről a civilizáció fellegvárában fogant összeesküvésről, talán nem érte volna akkora sorscsapásként a tiszazugi angyalcsinálók barbár esete.

A „döglött aktákra” specializálódott, oknyomozó újságíró David Grann dokumentumregényként dolgozta fel a bűnténysorozatot. Munkáját korabeli FBI-jelentésekre és magánnyomozói naplókra, az Oszázs Törzsi Tanács irataira, bírósági dokumentumokra, nem mellesleg korabeli sajtóanyagokra alapozta – a kötet végén 40 oldalon keresztül böngészhetjük a hivatkozásokat és az oszázs-gyilkosságokra vonatkozó, ajánlott irodalmat.

A Megfojtott virágok mégsem száraz olvasmány, ami a szerző esztétikai törekvéseinek, illetve zsánerszeretetének köszönhető.

A tények sorolására építő, beágyazott idézetekben gazdag szöveget úgy díszítik Grann ihletett, az olvasást megkönnyítő hasonlatai, hogy közben a krimik baljós atmoszféráját is építik: „Az olajpermet szétterült a levegőben, mintha csak a halál angyala bontogatta volna szárnyait.

Merthogy a Megfojtott virágok klasszikus szerkezetének és archetipikus szereplőinek hála krimiként is olvasható. A dokumentumregény három nagy részre osztódik. A bevezető „krónika” A halálra ítélt asszony címet kapta, és úgy ismerteti meg az olvasóval az oszázs törzs történetét, illetve a körükben elkövetett gyilkosságokat, hogy közben megteremti a fojtogató légkört, de a tettesek megnevezésére szinte esélyt sem hagy. A törvény embere címre keresztelt, fordulatokban, sőt „red herringekben” gazdag középső „krónika” már az FBI-os nyomozásról és az összeesküvők leleplezéséről szól. A tudósító című zárlat pedig a nyitott befejezésre épít. David Grann dicséretes oknyomozói teljesítményének hála ugyanis kiderül, hogy az 1920-as években nem sikerült minden tettest rács mögé juttatni. A szerző további elkövetőket nevez meg, végül egy kiterjedt alvilági hálózat működésére célozgat.

Kifejezetten izgalmas megtapasztalni, ahogy az élet kitölti a megszerkesztett bűnügyi narratíva sablonjait és hézagait. A főbb szereplők például egytől egyig archetípusok: Tom White a régivágású, a bűnözők tiszteletét is kivívó nyomozó (őt alakítja majd Leonardo Dicaprio), William Hale az enyves kezű arisztokrata (őt alakítja majd Robert De Niro) és Mollie Burkhart az oltalomra szoruló nő.

A Megfojtott virágok dokumentumregényes oldala azonban élettel tölti meg a típusfigurákat.

Korabeli fotókon látjuk megelevenedni őket hús-vér emberekként, illetve megannyi felkutatott apróság árnyalja személyiségüket, tragédiáikat vagy éppen győzelmeiket. Mollie például már kettős identitása miatt is izgalmas alak: angolul (is) beszélő vagyonos feleség, aki ragaszkodik őslakos gyökereihez és ez a ruházkodásában is megjelenik. Tom White pedig egy letűnt kor szánni való alakja, akin keresztül átélhetjük – és most egy pillanatra gondoljunk vissza Scorsese-re és Az írre –, hogy mit jelent rendíthetetlenül szolgáló szürke eminenciásként az ismeretlenségben elmúlni.

A Megfojtott virágok azonban nemcsak krimiként jeleskedik, hanem a történelem iránt érdeklődők is megtalálhatják benne a számításaikat, és e téren dokumentarista formájánál fogva még jobban is működik a regény. Döbbenetesen erős például, ahogy David Grann újságcikkekből átvett idézetekkel megalkotja a korabeli közvéleményt a „rézbőrű milliomosokról,” akik „drága automobilok napbarnított és tarka pokrócos tulajdonosaiként” ülik körül a tábortüzet, hogy „a maguk primitív módján sütögessék a húst.”  Úgy tűnik, a tüzes vízért bármit odaadó, barbár indián kibillent sztereotípiájával nem tudott mit kezdeni a rasszizmussal átitatott sajtó.

Grann szerencsére nem titkolja el a másik oldalt sem, hogy a hirtelen jött mesebeli vagyon sok esetben miképpen törte meg a féltve őrzött indián kultúrát.

Elszomorító megérezni, ahogy a fehér pusztítást kiegészíti az asszimiláció vágyát messze meghaladó, őslakos önpusztítás. A kifizethetővé váló bentlakásos iskolák, francia ruhák, villaméretű házak megmérgezik az indián identitást, miközben a meghasonlással birkózást alkoholizmus, könnyűvérűség vagy éppen egy udvarra vetett zongora jelzi.

Emellett Grann rengeteg energiát szentelt annak a ténynek a bebizonyítására, hogy az első világháborút eldöntő világhatalom az 1920-as években korántsem a modern demokráciák fellegvára, sokkal inkább egy helyét kereső nemzet volt. A minden idők egyik legrosszabb amerikai elnökeként számon tartott Warren G. Harding kabinetje korrupciós botrányokba (Teapot Dome) keveredik – épp a haditengerészetnek szánt üzemanyagkészlet kapcsán. Az olajéhség hatására Osage megyébe érkező bűnbandák még a vadnyugatot idézik. A párbajhősökből lett korrupt rendőrfőnökök pedig még a hírét sem ismerik a modern nyomozói munkának.

Mindennek ellenpontja lenne Calvin Coolidge elnök és az FBI élére állított J. Edgar Hoover. Grann azonban kikerüli a csapdát: nem formálja hőssé a hírhedt igazgatót, sokkal inkább egy hataloméhes, alacsony termetét asztala alá helyezett dobogóval kompenzáló bürokrataként láttatja, aki az oszázs-gyilkosságok megoldásával akarja legitimmé tenni működését.

Persze ettől még a szerző is belátja, hogy Hoover megosztó erényei – például híres rendmániája – nélkül nem köszöntött volna be a modern bűnüldözés kora a tengerentúlon.

Csakhogy Grann úgy alakítja a fókuszt, hogy a korábban texasi rangerként dolgozó Tom White főszereplővé emelésével tényleg megérezzük a változás szelét. Hogy az ujjlenyomatvizsgálatkor bizony különböző csigák és redők között kell bogarászni, vagy hogy a főiskoláról szabadult, új ügynökök már „gyorsabban gépelnek, mint lőnek.”

Az oszázs-gyilkosságokat az eltelt évtizedek folyamán több módon is feldolgozták, az oknyomozó munkákon túl például már egy indián balett is mesélt az összeesküvésről. Hovatovább egy James Stewart főszereplésével készült és Hoover-cameóval tarkított hollywoodi filmben (Az FBI sztori) is felemlegették az esetet. Csakhogy 1959 régen volt, és ahogy a világ, úgy Hollywood is elfelejtkezett a megfilmesítésért kiáltó bűntényről. David Grann sikerének és a megváltozott korhangulatnak hála azonban Martin Scorsese most kapott az alkalmon. A Megfojtott virágok adaptációjától pedig joggal várhatjuk, hogy az idős rendező az 1960-as évek visszaélései után az 1920-as évek bűneivel is kíméletlenül szembesíti majd honfitársait.

 

David Grann: Megfojtott virágok

Bookline Könyvek, 2019
Fordította: Babits Péter

Kiss Tamás

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..