Papírfény

Hová tűnt Lisbeth Salander? – David Lagercrantz: Mint az árnyék

A tetovált lány 2009-es filmadaptációja

A Tetovált lány-széria újabb installációja, a David Lagercrantz tollából származó Mint az árnyék nem üti meg Stieg Larsson mércéjét. Bár ez már sejthető volt a korábbi, Ami nem öl meg címet viselő folytatásból is, a rajongók lelkes reménykedése a széria feltámasztásáról töretlen volt – mostanáig.

Stieg Larsson Millennium-trilógiája méltán híres és elismert a skandináv krimi rajongói számára, olyannyira, hogy több svéd és egy amerikai filmadaptációt is megért. A svéd kiadó – Larsson özvegyének kérése ellenére – úgy döntött, hogy a tragikusan korán elhunyt író (eredetileg tíz részesre tervezett) életművét kibővíti. A feladatot az Ez vagyok én, Zlatan Ibrahimovics című életrajzot jegyző David Lagercrantzra bízta, aki a Mint az árnyékkal már másodjára próbálja teljesíteni a nehéz feladatot.

Stieg Larssonhoz felnőni óriási kihívás, hiszen a rajongók is és a kiadó is az ő briliáns történetvezetését, sokrétű karaktereit és markáns stílusát várják a sorozat újabb és újabb installációiban megjelenni. Lagercrantz első, Ami nem öl meg című kísérletében már gyanítani lehetett, hogy az író küszködik Larsson mércéjének megugrásával,

a Mint az árnyék esetében azonban e küzdelem jelenléte már teljes bizonyossággal kijelenthető.

A Millennium-sorozat legújabb részében Lisbeth Salander egy Flodberga nevű női börtönben ül, és mindent elkövet, hogy kimaradjon a foglyok közötti konfliktusokból. Lagercrantz itt követte el első hibáját: bár logikus, hogy a sok illegális ténykedéséért Lisbeth-nek bűnhődnie kell, az azonban már nem világos, hogy a sorozat főszereplőpárosának akcióért felelős tagját miért kell ennyire passzív, érdektelen helyzetbe hozni a cselekmény idejében. Sőt, az író nemcsak Lisbeth mozgásterét korlátozza, hanem személyiségét is. A csak pár jellemvonással bíró Salander – aki most nem több egy vigilante goth hackernél – az olvasó számára abszolút közömbös szituációját még az író mondvacsinált konfliktusa sem tudja izgalmasabbá tenni: Lisbeth ugyanis védelmébe vesz egy fiatal bangladesi nőt, Faria Kazit – aki méltán pályázik a világ egyik legunalmasabb mellékszereplőjének címére –, és emiatt egyenesen a börtönt uraló maffia fejével, azaz A legnevetségesebb antagonista-díj boldog tulajdonosával, Benitóval kerül összetűzésbe. A nő nem jelent igazi fenyegetést Lisbeth számára, Faria sorsa, szerelmi tragédiája pedig nem több, mint oldalszámnövelés. Nem ismerjük meg őt eléggé, az író azonban arra apellál, hogy valamilyen csoda folytán (talán mert nagyon szépnek és szomorúnak jellemzi a bangladesi leányzót) majd szimpátiát érez az olvasó, vagy netalántán meg is szereti.

Ez azonban sajnos nem működik ilyen egyszerűen.

Eközben Lisbethet meglátogatja Holger Palmgren a börtönben, akinek sikerült olyan dokumentumokhoz hozzájutnia, amelyek más megvilágításba helyezik a hatósági túlkapásokat, amelyeket Lisbethnek gyerekkorában kellett elszenvednie. A lány megkéri Mikael Blomkvistot, hogy járjon utána a dolognak. Szegény Mikaelt azonban – bármennyire is az észjáték az ő asztala – e regényben lefokozták kiégett nőcsábásszá, aki nem az esze, hanem a hímtagja és némi szerencse segítségével jut egyről a kettőre. Az egy és a kettő pedig nem más, mint egy bizonyos Leo Mannheimer, aki egy tőzsdeügynökség társtulajdonosa. Leo kezdetben sajnos szintén rendkívül unalmas – bár ez a történet előrehaladtával lassan, de biztosan azért változik –, s ez Lagercrantz hibásan kivitelezett késleltetett expozíciójának köszönhető. Az író szándéka szerint – akárcsak elődje – a lassan csepegtetett információkkal a suspense-t, a feszültséget és az olvasó kíváncsiságát fokozná, azonban a kibontakozás túl lassúvá sikerült, és azonosulásra hívó karakterek hiányában Lagercrantz terve csúnyán meghiúsult.

Larsson eredetijeihez hasonlóan a Mint az árnyék is két fő cselekményszálon fut,

melyekhez egy-egy mérsékelten érdekes mellékszereplőt és antagonistát rendelt: az elsőhöz a bangladesi lány, Faria Kazit és Benitót, a másikhoz pedig Leo Mannheimert és egy idős orvosnőt, Rakel Greitzet. Előbbi, sokkal gyengébb szálnak az oldalszám növelésén kívül még egy célja van: az író – szándéka szerint – Lisbeth sárkányos tetoválásának származását próbálja rekonstruálni, hogy aztán összeköthesse a valamivel erősebb, második eseményfonállal. Ezen történet érdemel több figyelmet, koncepciójában ugyanis lehetne potenciál: ikrekről szól, pontosabban úgynevezett tükörikrekről, akik egymásnak tökéletes másai. Mindenben megegyeznek, a hangjuk, az érdeklődési körük vagy éppen miben tehetségesek; azonban a „tükörlét” hátránya, hogy esetenként az egyik iker szervei is tükröződnek, minden átkerül a másik oldalra. A svéd és az amerikai kormány pedig, amint tudomásukra jutott a jelenség – spoiler veszély! – igyekezett minél több tükörikret összegyűjteni, hogy aztán kisgyermekkorban szétválassza és megfigyelje őket. E konspiráció felfedezésétől kezdve pedig az egyhangú regény kezd izgalmassá válni – csakhogy túl későn.

A vontatott, lassú kétharmadon már nem tud segíteni az érdekfeszítő egyharmad, főleg ha a néhány tulajdonságra csupaszított Lisbeth-et és Mikaelt, a halvérű mellékszereplőket, a gyenge antagonistákat, illetve a szirupos végkifejletet is számításba vesszük. Bár Lagencrantz elvileg remek választás lett volna feltámasztani és továbbvinni a Millennium-trilógiát, a gyakorlatban azonban a kiadónak tiszteletben kellett volna tartania Stieg Larsson özvegyének kérését, s békén hagyni Larsson mesterművét.

 

David Lagercrantz: Mint az árnyék

Animus, 2017
Fordító: Erdődy Andrea

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com