Papírfény

Nem kóser – Deborah Feldman: Unortodox – A másik út

Az elszigetelt és zárdai szigorúságú haszid közösségben felnövő Deborah Feldman élettörténete az akarat diadala. Megpróbáltatásairól és kitöréséről szóló botránykönyve, az Unortodox felszabadító erejű olvasmány.

Minden ember életében erősen meghatározó a kiskamasz évektől a huszonéves korig tartó időszak a jellemfejlődés, a megélt tapasztalatok, de leginkább a létközeg minősége szempontjából. Az ifjúkor és a felnőtt világ határát lépjük ekkor át. Amit zsákunkban magunkkal viszünk, sokáig csak abból fogunk tudni gazdálkodni. Az határozza meg ízlésünket, érzéseinket, érdeklődésünket, késztetéseinket, kapcsolatainkat. Aki ingerszegény, a külvilágtól hermetikusan elzárt, ismétlődő rítusokban kimerülő kommunában nevelkedik, az az önálló boldogulás színterén jelentős hendikeppel indul. Az alapvető szabadságjogok és igények, illetve az információhoz jutás totális korlátozásáról és kontrolljáról még nem is beszéltünk. Az a haszid gyülekezet, ahol az első kötetes írónő, Deborah Feldman élete első huszonhárom évét töltötte, pontosan ilyen. Az írónő önéletrajzi regénye ebből egy bő évtizednyi időszakot, a 12-23 éves koráig tartó sorsfordító esztendők sanyarú, de végső soron a kitörés pozitív példáját adó krónikáját adja.

A történelmi Magyarországról a világháború után Amerikába kirajzó szatmári zsidók New York brooklyni negyedében, Williamsburgben hozták létre ultraortodox közösségüket. Elvakult hagyománytiszteletük, végletesen bigott és dogmatikus vallásmagyarázatuk az élet minden szegmense felett uralkodik. A modern világ technikai vívmányai mellett elutasítják vallásuk neológ és cionista vonulatait is.

Egy ilyen középkori berendezkedésű, mereven hierarchikus, félfeudális mikrotársadalomban,

mely a nőket alacsonyabb rendű lényeknek tekinti, egy kislány számára vajmi kevés valódi életöröm, sikerélmény juthat.

Kiváltképp, ha ez a lány szülők nélkül kénytelen felnőni. Márpedig a kis Deborah édesanyja nem sokkal anyává válása után elmenekül a fojtogató közegből, ahol saját privát biztonságát érzi veszélyben. Tettével vállalja azt is, hogy ezzel örökre elveszíti kislányát. Az édesapa minden jel szerint – a gyermek saját tapasztalatai és a családtagok elmondása alapján – középsúlyos értelmi fogyatékos, aki így képtelen gondoskodni leányáról. Őseinek bűne teljes gyerekkorát beárnyékolva nyomasztóan tapad a szerzőre, ahogy megfogalmazza egy helyütt: „szégyenbélyegét mindörökre viselni fogom”.

Deborah teljes gyermekkorát nagyszülei házában és gyámságuk alatt élte le, egészen tizenhét éves korában megkötött házasságáig. A nagypapa közössége nagyra becsült tagja, a vallás ősi törvényeit betűre pontosan betartó szentéletű atyafi, aki ugyan szereti unokáját, de pusztán a hagyományok engedelmes átörökítőjeként tekint rá. A nagymama funkciója a háztartás vezetése, és hogy példamutató alázattal demonstrálja a kisdiáknak, hogy hol a helye egy haszid feleségnek a családi beszélgetésekben és a vacsoraasztalnál.

A nebulólány, megfelelve környezete elvárásainak, kezdetben – minden erejét megfeszítve – arra koncentrál, hogy fenntartsa annak a látszatát, hogy ő is ugyanolyan, mint kortársai. Évekig színleli, hogy nem vágyik többre, nem szeretne szabadabban élni, gondolkodni. Holott temérdek, hite tartóoszlopait kikezdő kényelmetlen kérdése van, melyek közül sokat meg is fogalmaz. Mindeközben könyvtárakból, antikváriumokból csempészi ágya alá és fehérneműi közé a szigorúan tiltott angol nyelvű könyveket, főként lányregényeket. Ezek többsége bátor, független(ségre vágyó) női hősöket szerepeltet. Ilyen például Roald Dahl Matildája, később pedig a Büszkeség és balítélet Elizabeth Bennetje és a Kisasszonyok Jo Marcha.

Ahogy a leányzó látóköre, műveltsége egyre szélesedik, úgy jut el a fájó felismerésig, hogy az önmagáért való, az ünnepektől ünnepekig tartó egyhangú és végletekig beszabályozott élet nem élet.

Ám ekkor – 17 évesen – eladósorba kerül, és ezzel kezdődik el az igazi megaláztatások sora.

A számára egy házasságközvetítő segítségével kijelölt „ideális” férjjel, a 21 éves Elivel a frigy megkötéséig mindössze három alkalommal találkozik. Díszes ruhákkal, méregdrága ékszerekkel, jegyesi ajándékokkal halmozzák el, kortársai irigysége kíséri, amiért saját lábára állhat, ráadásul egy jóképű férfi oldalán. A sokkoló valóság azonban szélsebesen szétzúzza az illúziókat. A kallah, a jegyességre és a házaséletre való felkészítő oktatás során Deborah a női létre vonatkozó – a kívülálló olvasók számára különösen – lealacsonyító szokásrendszerrel kénytelen szembesülni.

Ezek közül is az egyik legmegdöbbentőbb, hogy minden havi ciklusban két hétig nidának, tisztátalannak, szó szerinti fordításban félrerúgottnak tekintendő a feleség. Ilyenkor a férj semmilyen formában nem érintkezhet nejével, még egy tál ételt sem adhat neki, hangját sem hallhatja. Az időszak második felében, a vérzés elmúltával az asszonynak egy hétig napi kétszer gyűjtött folttalan kendővel a rabbi elé kell járulnia, majd a mikvének nevezett rituális fürdőben kell megmerítkeznie, és idegen nők előtt bizonyítania újbóli tisztaságát. Ehhez képest

a menyasszony hajának menyegző előtti leborotválása és a társaságban szigorúan betartatott kvázi némasági szabály már-már bagatell nőalázó tradíció.

A két tapasztalatlan fiatal házassága, érzelmi és szellemi kapocs híján eleve halálra van ítélve, Eli jellemgyengesége és kettejük kommunikációképtelensége folytán pedig rövid úton darabjaira hullik.

A fiatal feleség esküvője után két esztendővel megszüli kisfiát, és a keserű évek alatt érő elhatározás szimbolikus ígéretté válik: elhagyja közösségét, és nyilvánosságra hozza szenvedéseit. A magzatnak elsuttogott fogadalom így szól: „Nem hallgatok örökké, kicsim, megígérem. Egyszer kinyitom a számat, és többé be sem csukom soha.” A végső lökést aztán egy főiskolai csoportban találja meg, ahol irodalmat kezd hallgatni gyermeke születése után. Itt igazi barátokra, sőt, támogatókra lel. De ami a legfontosabb: értékes embernek tartják.

A regényben többször felbukkan egy gondolat, mintegy vezérfonálként. E szerint a haszidok a holokauszt szokatlan magyarázatát adják. Elöljárójuk folyamatosan hangoztatja ugyanis, hogy Hitlert, Hásem, az Isten küldte számukra büntetésül, amiért népük asszimilálódni akart, szinte mindenütt a világon. A tömeges zsidómészárlás bármikor újra bekövetkezhet, ha nem a Tóra szent törvényei szerint élnek. Ha megkísérelnek beolvadni, elhagyva hagyományaikat, vagy annak akár csak egy részét, égi megbízásból érkezik az földi megtorlás. A glóbusz különböző tájain létrejött intoleráns és radikális zsidó felekezetek alapító atyái pusztán azon felsőbb cél érdekében élhették túl a Soát, hogy a zsidó nép unokáik, dédunokáik révén újra sokasodhasson. Ezzel a faék egyszerűségű ideával kívánják legitimálni saját közösségük vasszigorát, körmük szakadtáig őrzött szabályrendszerüket.

Deborah Feldman

Sokakban felmerülhet a jogos kérdés, hogy mi annak a bénító félelemnek a forrása, ami évszázadok óta – a williamsburgi közösség esetében közel egy évszázada – különösebb belső ellenállás nélkül működtet ilyen és ehhez hasonlóan beszűkült ultraortodox kommunákat, és ezzel együtt

földbe döngöli nők ezreit, millióit?

A szerző válasza sokatmondó: „Minél jobban óvtak a világtól, annál jobban rettegtem tőle, és később is csak óvatosan merítkeztem meg benne ahelyett, hogy belevetettem volna magam, és mindig visszahúzódtam az ismerős világ védelmébe, ha túlságosan erős benyomások értek. Éveken át két világ polgáraként éltem: vonzott a külvilág, amely a kapun túl várt rám, de amikor kilépni készültem azon a kapun, azonnal megszólalt a rengeteg belém ültetett félelem és gyanakvás vészcsengője.”

Látszólag ellentmondásos, hogy a regény, közel 400 oldalnyi terjedelme ellenére módfelett feszes szerkezettel bír, alkotója rendkívül magabiztosan, már-már pimaszul uralja aprólékosan kidolgozott, részletgazdag anyagát.

Feldman történetének minden pillanatában kézen fogva vezeti olvasóját, büszkén megmutatva egy naiv, félszeg és elnyomott lélek erős, független anyává válását.

Az Unortodox plasztikus nyelvhasználata (és vélhetően a fordítói érzékenység) nagyban hozzájárul ahhoz, hogy csúcspontjain a zsánertől szokatlanul hatásos és míves gazdagságú mondatok sorjáznak. A könyv utolsó oldalai pedig egyszerre szívszorítóan fájdalmasak és megkönnyebbülést hozóan felemelőek.

Az borítékolható volt, hogy az évek óta szárnyaló New York Times bestseller előbb-utóbb magyarul is megjelenik, mint ahogy az is, hogy Feldman sodró erejű memoárját filmre adaptálják. Nem saját jogán és nem is irodalmi értékei alapján, bár műfajának legjobbjaival összehasonlítva számos – fentebb részletezett – erénye a kiemelkedő darabok közé sorolja. A filmstúdiók pénztárcája mástól szokott kinyílni.

Témája (zsidók, spiritualitás, elnyomatás) egyfelől örök sláger és könnyen megtalálja olvasóit, nézőit. Másfelől, mivel női főhős (vagy inkább áldozat) éli át a testi-lelki megpróbáltatásokat, a világ szebbik felét könnyedén beszippantja.

Különösen manapság, a #MeToo korában, mikor a hölgyek szabadságjogaiért folyó küzdelem új frontot nyitott.

Az Unortodox sokkal több, mint méltán felkapott botránykönyv. Lapjain nyomokban sem találhatunk divatos lózungokat, feminista jelszavakat. Deborah Feldman műve egy hatalmas felkiáltójel, amely bármely kor bármely vallás, nemzet vagy ideológia nevében eltiport gyermekének képes erőt, hitet adni. Férfiemberként olvasva pedig irtózatos szembesülés a hímsovinizmus egyik ősi megjelenési formájával. Szekularizált világunk felől nézve pedig különösen taszító és tanulságos benne, az a spirituális maszlag, amellyel a haszid nők alávetettségét indokolja.

 

Deborah Feldman: Unortodox – A másik út

Libri Kiadó, 2020
Fordította: Getto Katalin

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com