Papírfény

Az alvilágnak nincs romantikája? – Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye

Van-e különbség gengszter és törvényen kívüli között? – teszi fel a kérdést Dennis Lehane a szesztilalom idején játszódó, hiteles történelmi sztorikkal gazdagított gengszterregényében. A felvetés kétségkívül izgalmas, de jelzésértékű, hogy Az éjszaka törvénye nem a válaszról, hanem mozgóképes adaptációjáról ismert, amely Ben Affleck rendezői karrierjének első bukását okozta.

Elmore Leonard Gengszterek földjén című regényében Emmett Long, a hírhedt bankrabló szemrebbenés nélkül lelőtt egy szatócsüzletbe belépő rendőrt – csakhogy mindezt barackfagyival a bajszán követte el. A halál keresztútján című gengszterfilmben Leo még a bársony papucsát is felvette, mielőtt szitává lőtte az őt megölni készülő merénylőket. Ugyanebben a filmben Tom Reagan, a sodródó megoldóember olyannyira képtelen fekete kalapja nélkül élni, hogy még álmában is ezen ruhadarab jelenik meg. Változtat-e bármit egy gengszter mitikus alakján, rettegett hírnevén egy maszatos arcszőrzet, egy mezítlábas gyilkosság vagy egy hiányzó fejfedő? Vagy csak a tettek számítanak? Égető kérdésekké váltak mindezek a XXI. századra.

Francis Ford Coppola, Brian De Palma, Martin Scorsese vagy éppen Robert De Niro legismertebb gengszterfilmjeit rendre meghatározza a múlt előtti romantikus tisztelgés, vagyis a gengsztertörténeteket évtizedek óta átlengi a tiszteletteljes nosztalgia. Csakhogy időközben a szesztilalom idején, vagy a negyvenes években játszódó gengsztertörténetek beolvadtak a popkultúrába – narratív sémáikon és karakterkészletükön túl még tárgyi motívumaik is másolhatóvá váltak.

Ha kimondom, hogy szesztilalom, máris dobtáras Thompsonnal lövöldöző, öltönyös-kalapos gazfickókat látok magam előtt, akik dolguk végeztével bubifrizurás hölgyecskék oldalán ülnek be éjfekete Packardjukba.

A határ pedig rettentő vékony az üres elcsépeltség és a stílusos, önnön jogosságával is számvető nosztalgia között. A gengszterek köré ezért egyre gyakrabban hamiskás mítosz épül.

Az éjszaka törvénye közhelyszerűsége pedig éppen abban rejlik, hogy Dennis Lehane főhőse mereven elutasítja a gengszterség mítoszát, ám az végül mégis utoléri. Hiába lesz ugyanis Joe Coughlinból, a tolvajból – nem mellesleg a bostoni rendőrkapitány legkisebb, lázadó fiából – szeszcsempész-vezér, a férfit minden leleménye ellenére a naivitás köde vakítja el. Joe romantikus kísérlete, hogy nem gengszternek, hanem törvényen kívülinek vallja magát. Tudatosan távolodik el a törvénytisztelő, – valójában korrupt és rasszista – állampolgárok képmutató világától, és dönt úgy, hogy a nappali amerikai álom helyett inkább éjszaka valósítja meg önmagát.

A határt ugyanígy a gengszterlét felé is próbálja meghúzni. A bostoni alvilágban ismerjük meg 20 éves fiatalként, de még a floridai alvilág „elsőtisztjeként” is gyermeki hittel mondogatja magának, hogy ő más, mint a többiek. Első gyilkosságát addig halasztgatja, míg végül romantikus tettként követi el. Felettese utasításai ellenére sem ad ki gyilkossági parancsot a törpevállalkozásukat óvó, szeszfőző kisemberek ellen. A hatalom birtokában jótékonysági akciókkal, iskolák és kórházak alapításával lényegében felvirágoztatja a floridai Ybor elhanyagolt, latinók és feketék által lakott városrészét. Ha pedig gyarló hibát követ el, lelkiismerete akaratlanul is önostorozásra készteti – egy késelés alkalmával mintha várná testébe a pengét.

Dennis Lehane a gengszterlét mibenlétén mereng: vajon észleli a határt egy férfi, amikor törvénytisztelő állampolgárból törvényen kívülivé, majd pedig gengszterré válik?

A regény egyik jelentékeny epizódjában Joe a kisfiával megnéz a moziban egy westernt egy aljas város becsületes seriffjéről. A szimbolikus helyzet lényegében a főhős előre borítékolható tragédiáját előlegezi. Joe önámító álomvilágban él, és ezt addig nem veszi észre, míg a csúcsra jutva el nem veszíti „mindenét”. Dennis Lehane szerint nem a barackfagyis arcszőrzet vagy a bársony papucs, hanem a tett számít. Joe ölt és öletett, rabolt, szeszt csempészett, nem mellesleg lelkileg megtört két apát – gengszter volt, aki felemelkedett és elbukott. Ez a narratív hagyomány az éjszaka törvénye.

A tradícióban és a műfaji szabályokban áll a gengszterség mibenléte – vallja Dennis Lehane, és groteszk árnyalatok mellőzésével, mítoszrombolás nélkül, könnyed stílusban és cinikus párbeszédekkel sorakoztatja fel a gengsztertörténetekre jellemző, unásig ismert motívumokat. Az időről időre felerősödő melodrámai vonásokat, a kiismerhetetlen femme fatale-t, az elkerülhetetlen családi tragédiákat vagy éppen a borbélyüzletben elkövetett gyilkosságot. Az ismerősség szeléből pedig nosztalgia és rokonszenv fakad Joe Coughlin iránt. És azért csalfaság mindez, mert miközben érzésem szerint Lehane azt bizonygatja, hogy az alvilágnak nincs romantikája, a toposzok, közhelyek és felszínes szimbólumok használatával, a felemelkedés és bukás körének bezárultával épp ellenkezőjét éri el. Lehane gengszter alakjáról vallott hagyománytisztelő nézeteit bátortalan, „járt utat járatlanért” megoldásnak tartom.

Pláne, hogy miközben Lehane a gengszter figurájával szemben hagyománytisztelő, addig korrajz tekintetében már bátor kritikus. Történelmileg hiteles eseményekre alapozva rántja le a leplet a szesztilalom korának visszásságairól – egyben nyomatékosítja főhősének döntését a hagyományos társadalmi élet elutasításával kapcsolatban. Túllép az írói helyismereten: nemcsak bevándorlók, „paddyk” nyomorát és kizsákmányolását részletezi Boston kikötővárosában, hanem az Egyesült Államokat meghatározó rasszizmussal és idegengyűlölettel is szembesít. Egy börtönbéli kitérővel a cselekménybe ágyazza Nicola Sacco és Bartolomeo Vanzetti kivégzését – az 1920-es évek egyik leghíresebb perében inkorrekt, a politikai szélsőségeket mindenképpen elgáncsolni szándékozó eljárás keretében, valódi bizonyítékok nélkül ítélték halálra a két olasz anarchistát. Emellett kitárgyalja a tulsai faji lázadás eseményeit is, amelynek keretében a város feketék által lakott Greenwood kerületében több mint ezer lakóház égett le és 300 afro-amerikai vesztette életét. Ezek a hírhedt események azonban epizódok csupán a történetfolyamban, Lehane a legalaposabb munkát a floridai Ybor bemutatásánál végzi.

A szesztilalom idején játszódó amerikai gengsztertörténeteket rendszerint Chicagohoz kötjük, és a caponei sztereotípia ellenére azért kijelenthetjük, hogy az amerikai Délen meglehetősen ritkán olvasunk gengszterekről és szervezett bűnözésről.

Lehane viszont alapos kutatómunkájának köszönhetően most részletgazdag képet fest a karibi rumcsempészet egyik fellegvárának számító Ybor városáról. A szivargyári munkások életlehetőségeiről, az etnikai viszonyok alapján kirajzolódó szegregált, mégis egzotikus városképről, a Ku Klux Klán helyi intézményrendszert behálózó működéséről. A regény érdekes aspektusa, hogy a gazdasági világválság bekövetkezte miképpen tudja megerősíteni a kisemberek elkeseredéséből fakadó bűnbakkereséssel a Klánt. De Lehane találóan mutat rá a rasszista szervezet primitívségére is: támogatják a szesztilalmat, mondván a részeg „nigger” veszélyes; a részeg fehér rányomul a „nigger nőre”, ami fajkeveredéshez vezethet; és egyébként is az alkohol egy katolikus összeesküvés része a teljes hatalomátvétel érdekében. Lehane regényének legfőbb értéke, hogy a szesztilalom időszakának Az éjszaka törvénye szerint valóban nincs romantikája.

Ben Affleck 2017 nyitányán ígéretes rendezői karrierje első méretes, anyagi és kritikai bukását szenvedte el. Az éjszaka törvénye kudarca pedig a gengszterfilmes toposzok használatában, a kiüresedett nosztalgiában és a floridai multikulturális egzotikum hajszolásában keresendő. Affleck éppen a részletgazdag történelmi hátteret hagyta veszni – meglepetésre, hiszen korábbi filmjei (Hideg nyomon, Tolvajok városa, az Argo-akció feledhetetlen nyitánya) éppen realista szemléletük miatt voltak erősek. De furcsa módon Lehane filmszerű stílusával sem tudott  mit kezdeni: a regény pattanásig feszült akciójeleneteit a bostoni autóshajsza kivételével lényegében teljesen száműzte. Kár értük, mert a börtönbéli leszámolás, az amerikai hadihajó fegyverszállítmányának elrablása, vagy a hatalomátvétel tetőről aláhulló, akasztott holttesteinek mozzanatai annyira feszültek és komplexek, hogy egy minisorozatos feldolgozásban egy önálló részt is maradéktalanul ki tudnának tölteni.

Hiába óriási rendezői tehetség Ben Affleck, bukása most megérdemelt.

De hiába nagyszerű író Dennis Lehane is, mert Az éjszaka törvényével most megbicsaklott a tolla. A bostoni magánnyomozó párosról (Kenzie-Gennaro) szóló regénysorozatával vagy a Drót néhány epizódjának forgatókönyvével már bizonyította, hogy rendszerkritikájának állításai megfontolandóak, az 1920-as és 1930-as évekre tett időutazása során azonban túlságosan ragaszkodott a műfaji alapvetésekhez. Ráadásul nem egyszer hatásvadász és felszínes megoldásokhoz nyúlt, mint a femme fatale-hoz kapcsolódó, könnyedén felfejthető csavar, vagy az időnként feltűnő, csak a főhős által észlelt párduc szimbóluma. Az éjszaka törvénye ezzel együtt szórakoztató és kreatívan véres epizódokat tartalmazó gengszterregény – csak ahogy a főhőssel kapcsolatban is rendre felmerült, úgy Az éjszaka törvénye is más, mint a többiek. Szépelgőbb.

Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye
Agave, 2017
Fordította: Orosz Anna

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com