Papírfény

Ezen nevetünk mi – A vígjáték (Válogatott tanulmányok)

Nem kis feladat úgy írni a vígjáték műfajáról, hogy az a szakmabeliek és a filmkedvelő laikusok számára is élvezetes olvasmány legyen, de Dr. Kárpáti György tanulmánykötetének szerzői végrehajtották ezt a bravúrt.

A vígjátékot górcső alá venni egyszerre hálás és hálátlan feladat. Hálás, mert kérdés nélkül az egyik legnépszerűbb műfaj, ami számtalan aspektusból vizsgálható, és látványos változásokon ment keresztül az évtizedek során. Hálátlan, mert a rengeteg hibrid-műfaj miatt nagyon nehéz eldönteni, hol végződik a tiszta vígjáték, és hol kezdődik a humoros elemeket tartalmazó akciófilm/musical/sci-fi/krimi/stb. Az utóbbi probléma méregfogát Kárpáti már az előszóban kihúzza, amikor leírja, hogy a kötetben nem vizsgálják az olyan kétesélyes alkotásokat, mint a sci-fi-komédia Szellemirtók vagy az akció-vígjáték Beverly Hills-i zsaru. Ettől persze még bőven volt miből meríteni, és bár a tanulmánykötet nem vállalkozik arra, hogy teljesen átfogó képet fessen a vígjátékról,

remekül érzékelteti a műfaj lenyűgöző sokszínűségét.

Azok sem maradnak hoppon, akik műfajtörténeti áttekintésre vágynak, ugyanis a kötet első szövege, a Nevetni bármi áron (Dr. Kárpáti György) összegzi a filmvígjáték történetét a Lumiere-testvérek Megöntözött öntözőjétől (1895) a kortárs trendekig; a mozifilmek mellett a népszerű alkotókról és a televíziós sorozatokról is megemlékezve. Ezután következnek az egy-egy specifikus témára fókuszáló tanulmányok, kezdve a komédia megkerülhetetlen királyával, Charlie Chaplinnel. Báron György írásában bemutatja, hogyan jutott el a némafilmek bohócfigurája a filmtörténelem egyik legszebb monológjának elszavalásáig, Chaplin személyét végig párhuzamba állítva a burleszk születésével, felemelkedésével és halálával.

Lakatos Gabriella Szeretni bolondulásig című tanulmányában a romantikus vígjátékok egyik alműfajával, a screwball comedyvel foglalkozik, ami – ahogy azt a magyar kifejezés hiánya is jelzi – az egyetemi szcénán kívül nem túl ismert zsáner. Nemcsak a screwball comedy jellemzőinek ismertetése miatt érdekes Lakatos elemzése, hanem mert a hollywoodi filmeket szigorúan cenzúrázó Hays-kódex tükrében vizsgálja ezeket az alkotásokat, azt szemléltetve ezzel, hogy a filmkészítők milyen leleményesen játszották ki a követelményeket a kétértelműség eszközével.

A Különcök és stréberek fejezetben Huber Zoltán kvázi igazságot kíván szolgáltatni a tinivígjátékoknak, amit a közgondolkodás hajlamos komolytalan, netán gagyi szórakoztatásnak titulálni, miközben ezek a filmek sokszor fontos és még felnőtt fejjel is átérezhető témákat vetnek fel. Huber az elmúlt évtizedek trendjeinek elemzése során azt is egyértelműen deklarálja, hogy nem szabad úgy hozzáállnunk ezekhez a filmekhez, mint ahogy a tinivígjátékok begyöpösödött felnőttjei viszonyulnak a tizenéves főszereplőkhöz.

Szalóki László írása a Monty Pythonról két olvasótípust is kiszolgál: az elkötelezett rajongókat, és azokat is, akik csak a Gyalog galoppot vagy a Brian életét látták. Bár az utóbbi csoportba tartozók számára a régi híres szkeccsek leírása hiányos lehet, az egyértelműen átjön a szövegből, hogy miért megkerülhetetlen az alkotógárda, ha a komédia műfajáról beszélünk.

Mivel magyar olvasóknak szóló tanulmánykötetről van szó,

nem maradhatott ki Bud Spencer és Terence Hill sem: különleges és utánozhatatlan párosukkal Orosdy Dániel foglalkozik bővebben a Különben dühbe jönnek című írásában. Kárpáti tanulmánya a vígjáték-franchise-okról inkább összegzés, mint elemzés: a bevezetésben megjegyzi, hogy a műfaj viszonylag kevés filmsorozatot termelt ki – amiket részletesen ismertet is –, de ennek lehetséges okaival nem foglalkozik mélyrehatóan.

A magyar filmvígjátékok is kapnak némi reflektorfényt Gelencsér Gábor írásában, aki az államszocialista korszak komédiáival foglalkozik, azon belül is leginkább a szerzői szatírákkal. Elemzéséhez rendkívül széles filmográfiából dolgozik, így gondoskodik róla, hogy a kommunizmus idején készülő magyar szatíra hallatán ne csak A tanú jusson eszünkbe. A kötet a magyar vígjáték megkerülhetetlen alakjával, Tímár Péterrel zárul, ám elemzés helyett ezúttal magát az alkotót hallhatjuk/olvashatjuk a Barát Kornélia által készített interjúban, amiben az izgalmas kulisszatitkok és az őszinte önkritika mellett elhangzik egy megszívlelendő tanács is a jövő vígjátékrendezői számára:

„Ne csak vicces legyél, hanem eredeti is!”

Személyes kedvencem Szalóki László A tévé és az amerikai abszurd című tanulmánya, mert az egyik legforróbb témával foglalkozik: a humor és a politikai korrektség összeegyeztethetőségének problémáival. A téma érzékeltetéséhez a médiumuk miatt nagy ábrázolási szabadsággal rendelkező amerikai animációs vígjátéksorozatokat veszi alapul, különös tekintettel A Simpson családra (ami több évtizedes pályafutása alatt került át az ellenkultúrából a fősodorba), a Family Guy-ra és a South Parkra. Egyedül a BoJack Horseman megemlítését hiányoltam a szövegből, ami – véleményem szerint – tökéletes példája annak, hogyan lehet a maró társadalomkritikát megfogalmazni a politikai korrektség határán belül maradva – anélkül, hogy ezért lemondana a humorról.

A témaválasztásokból egyértelműen érződik, hogy ez a tanulmánykötet tényleg nemcsak filmesztétáknak, kritikusoknak és hardcore filmrajongóknak szól, hanem az átlagos filmfogyasztóknak is, akik nyitottak arra, hogy egy kicsit jobban elmerüljenek a műfaj működésében és történelmében. Mivel tanulmánykötetről van szó, értelemszerűen többféle írói stílussal találkozunk az olvasás során, és egyértelműen lehet érzékelni a különbséget a statisztikákra és széles filmes korpuszra jobban támaszkodó egyetemi oktatók által írt szövegek és a filmes újságírók könnyebben emészthető elemzései között. De a szárazabb tanulmányok is közérthetőek és az olvasóbarátibb írások is szakszerűek.

Ezt a kötetet azok is bátran a kezükbe vehetik, akik szórakoztató olvasmányra vágynak, és azok is, akik tanulni szeretnének belőle.

Egyetlen dolog viszont némileg megnehezíti a befogatást: a képek hiánya. Bár a mozgóképes és szöveges humort nem igazán lehet állóképekkel illusztrálni, azért arra alkalmasak, hogy átadjanak valamit egy adott film vagy karakter esztétikájából. A képek használata az olvasmányélmény színesebbé tétele mellett a kevésbé szakértő olvasókat is megsegítette volna.

A vígjáték a Filmanatómia-sorozat 5. kötete a Címlapsztori (Az újságírószerep változása az amerikai hangosfilmben), A horrorfilm, A sci-fi és Az akciófilm után. A jogtalanul másodhegedűsnek tartott műfaj abszolút megérdemli a kiemelt figyelmet, a tanulmánykötet szerzőinek pedig eszük ágában sem volt elviccelni a témát – az úgyis a tárgyalt filmek dolga.

 

Dr. Kárpáti György (szerk.): A vígjáték (Válogatott tanulmányok)

KMH Print Kft., 2018

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..