Papírfény

Érdekes, se – Edan Lepucki: A 17-es számú nő

Naplót írni izgalmas, titokzatos és segít feleleveníteni vagy megőrizni bizonyos pillanatokat. De mi van akkor, ha valaki más életébe kukkanthat bele az olvasó? Fenntartható-e az érdeklődés, ha más sorait olvassuk?


Hirdetés

Ha az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereit végignézzük (A lány a vonaton, Holtodiglan, A szürke ötven árnyalata, de még az Alkonyat-széria is bele illik a képbe) a könnyű irodalom háza táján, Edan Lepucki megpróbálta kamatoztatni a már bevált formulát: női főszereplő(k), napló-szerű elbeszélőmód, egyes szám első személybe helyezése az olvasónak. Mindezt megfűszerezve egy kis misztikummal, intrikával, hajszálnyi szexualitással máris A 17-es számú nő lehetne az idei év egyik legnagyobb durranása. A könyv azonban megannyi sebből vérezve világít rá, hogy egy jó recept kevés, ha az alapanyagok és az elkészítés is hibádzik.

Beverly Hills környékén járunk, ahol Lady, a két gyermekes anyuka éppen könyvírásba kezd, ezért felfogad egy fiatal művészlányt, S.-t bébiszitternek. A felállás tökéletes alapot nyújt egy intrikákkal átszőtt és misztikus thriller/noir-történethez, amelyben oldalról oldalról próbáljuk megfejteni, mi is S. valódi indoka, miért is férkőzött be a családba. Hiszen A kéz, amely a bölcsőt ringatja óta tudjuk, hogy a kedves és szimpatikus bébiszitterek milyen borzalmas dolgokra is képesek. Ilyen elvárásokkal ültem tehát neki Lepucki alkotásának: egy titokzatos, izgalmas, fordulatos és meghökkentő könyvet vártam – de hiába.

A két nő múltja, jelene, a szüleikkel való kapcsolata keretezi a történetet, ahogy hibáikból tanulva megpróbálnak ellavírozni az életben. Míg Lady nem képes feldolgozni, hogy első szülött fia 18 éves korára sem hajlandó beszélni egy szót sem, S. különleges művészeti projektként édesanyját utánozva vált személyiséget. A könyv hol az egyik, hol a másik szemszögéből írja le a történéseket.

Önmagában azzal, hogy a fő karakter fejébe ülteti az író az olvasót nincsen semmi baj, hiszen sokkal könnyebb, sőt már-már kötelező jellegű azonosulás kínálkozik ezzel a befogadónak. Az sem lenne probléma, hogy a könyv valójában két főszereplőt „szólaltat” meg – a történéseket vagy Lady, vagy S. gondolatain át éljük meg. Sajnos azonban egyik nő sem szimpatikus, sőt még csak nem is érdekes. Az egész könyv olyan, mintha rátalálnánk egy idegen naplójára: beleolvas az ember, de személyes kötődés és/vagy valóban megkapó történet híján hamar érdeklődésünket veszítjük. Lepucki még azt a ziccert is kihagyja, hogy legalább ugyanarról lássunk két perspektívát, azonos eseteket világítson meg kétféle szemszögből. Itt azonban egyszerűen lineárisan halad az idő a jelenben, mi pedig teljesen random elbeszéléseket kapunk a főszereplőktől.

Az sem javít a helyzeten, hogy a két fél fejezeteinek teljesen azonos a stílusa, szóhasználata, dinamikája, karaktere. Olykor konkrétan megerőltető visszaemlékezni, hogy egy 30 oldallal korábbi információ melyik nőhöz is tartozik. Ez nehézkessé teszi az olvasást és még jobban elidegeníti a szereplőket az olvasótól. Ironikus módon a megjelenő férfikarakterek (volt barát, exférj, néma tinédzser) sokkal emberibbek és izgalmasabbak. Többször megfordult bennem, hogy bár ne Lady vagy S. fejében lennék, hanem szinte bármelyik másik karakterében. Persze az, hogy az olvasó nem rajong vagy nem azonosul a főszereplővel nem a világ vége, de ezekben az esetekben általában vagy sokkal kidolgozottabban és élesebben rajzolódik ki a nem szimpatikus karakter, vagy a cselekmény tartogat valami izgalmasabbat a számunkra.

Mindkettő híján azonban marad egy helyenként zavaros, sokszor irritáló, szóhasználatban és hangvételben teljesen inkoherens alkotás, amely se nem elég sejtelmes, se nem elég izgalmas. Bár volt, aki a nagy klasszikus noir filmekhez hasonlította A 17-es számú nőt, mások pedig egyenesen thrillerbeütésről beszéltek, a könyv gyengén van felépítve, csapong a két nő múltja és jelene között, a központi konfliktus pedig túlságosan gyenge ahhoz, hogy hátán cipelje a könyvet. Mélységek nélküli, megalapozatlan, ebből fakadóan pedig szinte csak negatív érzéseket váltott ki belőlem az írás.

Az egyetlen kiemelkedően jó oldala a könyvnek a vizualitás megteremtése volt:

Lepucki nagyon aprólékosan és választékosan festi le a jeleneteket. Az olvasó könnyedén lép be a két nő világába, hogy aztán érezze a medence hűvös vízcseppjeit a lábfején vagy a szájában gyöngyöződjön a méregdrága habzóbor.

Minden manírossága, a megalapozatlan tónusváltások és a kiábrándítóan lapos befejezés ellenére is beismerem, hogy bizonyos értelemben érdekfeszítő volt a könyv: tényleg vártam a befejezést. Nem tudtam elképzelni, hogy mire is megy ki a játék, ez pedig izgalmat és játékosságot adott a 300 oldalnak. Sajnos ami a legutolsó pillanatig is feszültségkeltésként jelentkezett, az végül egy üres lufiként pukkant ki, amikor a hátlap becsukásával konstatáltam, hogy itt bizony egy pillanatig sem szabadott volna többet várnom, mint amit a könyv az első 10 oldalon át mutat. Várni valamire, hogy aztán csalódjak a számomra nem megfelelő fordulatban, csúcspontban vagy konfliktusfeloldásban – az egy dolog. De abban csalódni, hogy ezek közül egyik sem valósul meg, az felér az átolvasott órák elpocsékolásával. És úgy kár érte, hogy igazából nem is kár érte.

 

Edan Lepucki: A 17-es számú nő

Agave, 2017
Fordította: Nagy Mónika

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés