Papírfény

Az őssejtig vagyok minden ős – Edward St Aubyn: Patrick Melrose

Patrick Melrose mélyrepülésének és felemelkedésének története Edward St Aubyn két kötetben megjelent öt kisregényében is olyan mellbevágó, mint a Showtime minisorozatában.

„Csodálkozol a kokainistán,
s nem érted?
Gondolkozzál az okain is tán –
s megérted!” – Kosztolányi Dezső

Edward St Aubyn arisztokrata családba született, ahol szadista apja gyerekkorától kínozta és molesztálta, anyja pedig – szintén a zsarnoki férj árnyékában – passzivitásba és szeretetlenségbe menekült. Edward első feldolgozási kísérletként a drogokhoz menekült a pokoli családi háttér elől, majd a leszokás után – ami az érzelmi traumákon nem segített – önéletrajzi kisregényekben nézett szembe a szülei örökségével és önmagával. A Patrick Melrose-regények azonban túlmutatnak a terápiás munkán: a feldolgozás eszközei mellett magas irodalmi értékű, lebilincselő és több szinten sokkoló művek is.

St Aubyn öt pillanatfelvételből épít fel egy teljes életet.

A Nincs baj egyetlen dél-franciaországi, nyári gyerekkori napot, az első apai erőszakot mutatja be egy baráti összejövetel árnyékában, majd a Baj van nagy ugrással egy New York-i drogos napot jár végig, amikor a huszonéves Patrick elutazik apja hamvaiért, a túltelített helyzetet viszont csak a túladagolás határáig tolt szerekkel képes kezelni. A Van remény egy estélyen, rengeteg szánalmas és kisszerű szereplő között játszódik, ahol Patrick a drogon túl, de még a gyógyuláson innen próbál helytállni. Az utolsó két műben Patrick már családos ember, azonban élete továbbra sem feszültségektől mentes: a Booker-díjra is jelölt Ami kell bonyolultabb szerkezettel évente egy-egy nyári napot ölel fel, amelyeket a kezdődő alkoholizmus, a házasság és az apaszerep válsága árnyékol be, a Végül pedig a súlyosan leépült anyja temetésén villantja fel az újrakezdés ígéretét a magányos Patrick számára.

A Patrick Melrose-regények egyik legnagyobb különlegessége és erőssége az időkezelés: a fenti leírások ugyanis csupán a regények felszínét kapargatják, St Aubyn mind az öt esetben egyetlen jelenetből kalandozik messzire térben és időben. Azaz a látszólag kronologikus művek és sorozat valójában bonyolult kuszaságú, asszociatívan szerkesztett szövegfolyam, belső monológokból kiinduló prousti számvetés, és nem csak a főhős számára. St Aubyn ugyanis fantasztikus beleélő-képességgel különböző szemszögeket szólaltat meg Patrické mellett – főleg a gyermeki hangok félelmetesen hitelesek, amelyekben feltárul a kiskori fantázia sötétsége, az elméjük meglepő működése, a világ megismerésének folyamata. A vándorló nézőpontnak köszönhetően megsokszorozódik Patrick tudatregénye, környezete gondolatait megismerve kiderül, ők hogyan élték vagy nem élték meg Patrick személyes pokoljárását az évtizedek során. Patrick pedig a folyamatos önmarcangolás, önelemzés és a családtagok, kapcsolatok, betokozódott tények boncolgatásával próbálja megérteni, mi miért és hogyan történhetett meg vele, és hogyan kellene élnie annak érdekében, hogy levetkőzze a minden tekintetben félresiklott családi örökségét.

A Patrick Melrose tehát nem csak drogos irodalom,

ahogyan a belőle készült minisorozat sem csak drogos film. A droghasználat (amelynek során a durva szerek helyét egy idő után az alkohol veszi át) csupán reakció a feldolgozhatatlan szörnyűségre, ami a főhőst kísérti évtizedeken keresztül – menekülés a pillanatnyi boldogság ölelésébe. Patrick elsősorban a szégyen elől menekül, a kimondhatatlan és megbocsáthatatlan bűnök elől, amiről senkinek nem mer beszélni, majd miután mégis, a vallomását csupán üres szavaknak érzi. Természetesen eközben St Aubyn egyik nagy erénye a kábítószer élményének megragadása, a hallucinációk, a tudathasadás határáig tolt többszereplős, önmagával folytatott párbeszédek leírása, a könyörtelen szembesítés a függés és a szerhasználat visszataszító és kiszolgáltatott állapotával, elsősorban a Baj van című kötetben. Eközben viszont a Patrick Melrose-ban az élet egyéb szegmensei ugyanilyen hangsúlyosak, hiszen elválaszthatatlanok egymástól.

Összességében a Patrick Melrose sokkal inkább egy dekonstruált családregény,

ami magát a család intézményét vonja kritika alá azáltal, hogy az együtt élőket szadista-mazochista roncsoknak vagy inkompetens tévelygőknek írja le. Patrick megkerülhetetlen akaratú apja azon elv szerint nevelte fiát, hogy a gyerekkor romantikus mítosz, amit le kell rombolni, anyja pedig félrenézett az apai erőszak elől, megbocsáthatatlan csalódást okozva a fiának. A család a felsőbb osztályok üres életét élte, amelyben a határozottan ellenszenves ismerősök asszisztáltak az apa szadizmusához, egzotikumnak tekintve azt – élvezték, hogy a „merészsége” kibillentette őket az egyhangúságból.

Ilyen háttérrel Patrick családos emberként az utolsó két kötetben a generációról generációra öröklődés rémével néz szembe: megtörhető-e a sor, vagy egyenes ágon következik az előzményekből, hogy ő is rossz apa lesz? A szeretetlenség végül önbeteljesítő jóslatként telepedik a családra, miközben Patrick rémülten fedezi fel gyerekeiben önmagát (az utánzási képességük, intelligenciájuk révén). Patrick számára az igazi kihívás az, hogy képes-e önmagát a családi örökségén kívül értelmezni, így az igazi továbblépés az lesz számára, amikor ráébred, hogy mások okolása helyett

az egyetlen megoldás, ha önmagában megbízik.

Az egyszerűnek tűnő megoldásig St Aubyn lélektanilag rendkívül hitelesen vezeti el hősét. Patrick az öt kötetben újra és újra nekifut a múlt és önmaga értelmezésének, értelmet és magyarázatot keres arra, ami ép ésszel elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan. „Mindig azt hittem, az igazság majd szabaddá tesz (…), de az igazság csak megőrjít” (I. 438). A függés és feldolgozás folyamatában állandóak a hullámhegyek és –völgyek, Patrick törékeny és sebezhető figura, akit új és új veszélyforrások fenyegetnek, ő pedig rendre enged is a csábításuknak. Éles elméje, szarkazmusa és öniróniája ugyanakkor rendkívül szimpatikus karakterré is teszi, akiért őszintén lehet aggódni. A második-harmadik-negyedik kötet leszámol az apjával, a negyedik-ötödik pedig az anyjával, miközben a szülők barátai is sorra kihullanak Patrick mellől. Ráadásként pedig az első erőszak helyszíne, a dél-franciaországi nyaraló is elvész, elszakítva az összes szálat, ami a traumatikus gyerekkorához kötötte őt – az egyetlen kapocs immár önmaga marad.

Patrick végül eljut a részvét őszinte érzéséig, megoldásként pedig elhatározza, hogy „nem fogja ennyire személyes ügynek tekinteni az életét” (II. 495). A csend és megbékélés a közel ezer oldalnyi szenvedés, elfojtás, tévelygés után igazi katartikus pillanat, ami után nemcsak remélhetjük, de hihetjük is, hogy Patrick végre tényleg révbe ér.

A Patrick Melrose nemcsak az erős történet miatt, hanem az érzékeny megformáltság miatt is élvezetes olvasmány.

St Aubyn fiatalon diszlexiás volt, alig olvasott, így megfelelési és utánzási vágytól mentes, tiszta prózát hozott létre. A már említett összetett szerkesztés és polifónia mellett külön csemege az állandó ellenpontozás – például az első kötetben a Riviéra idillje és a megerőszakolás, a másodikban a gyász és a drogok, negyedikben a beszédképtelen csecsemő és édesanya folyamatos párhuzamba állítása. St Aubyn komoly bravúrokra is képes, az érzékletes leírások pedig végigkísérik mind az öt kisregényt. S míg a Benedict Cumberbatch főszereplésével készült sorozat néhol fókuszát veszti és leül, a regények végig egyformán magas színvonalon, fájdalmasan őszintén beszélnek arról, hogy „senkinek se volna szabad ilyet tenni a másikkal”.

 

Edward St Aubyn: Nincs baj / Van baj / Van remény 

Edward St Aubyn: Ami kell / Végül

Jelenkor, 2018
Fordította: Csonka Ágnes

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu