Papírfény

Milyen anya az ilyen? – Elena Ferrante: Nő a sötétben

A már-már polgárpukkasztó könyveiről elhíresült olasz író, Elena Ferrante Nő a sötétben című művével ezúttal a nyugati társadalom konvencionális női szerepeinek legszentebbikébe áll bele: az anyaságba. De elgondolkodtató bátorság vagy önkényes provokáció bújik meg a pillanatképek sokaságára épülő naplószerű írásban?

Hiába a 21. század hozta társadalmi revolúció, a nemi egyenlőség (látszólagos) diadala, a konvencionális szerepek kijátszása és a minden fajta elfogadást egyre harsányabban hangoztató világnézetek terjedése, az anyaságot a mai napig súlyos keretek közé szorítja a közvélemény. Anya sosem fáradt, anya sosem sír, anya sosem ideges és anya sosem helyezi magát a gyermekei elé. Anya elsősorban anya és csak másodsorban nő, feleség, gyermek és barát. Anya sosem vágyik korábbi szabadságára, urambocsá’ kérdőjelezi meg korábbi döntéseit.

De mi történik, ha mégis? Mi van, ha egy nap anya felébred és kisétál a családja életéből?

A nápolyi író, Elena Ferrante, akinek a mai napig nem tudni az igazi nevét egy valóság és képzelet határán mozgó történettel mesél a nyomásról, amely egy anyára nehezedik. A történetben Leda egy középkorú, kétgyermekes, elvált anyuka, aki lányai kirepültével elhatározza, hogy nyaralni indul a Jón-tenger mellé. Egy kis városkában bérel lakást, hogy napjait tengerparti pihenéssel, munkával és a környék bebarangolásával töltse.

Leda figyelmét egy nap felkelti egy nagyobb társaság, közöttük is egy fiatal anya és lánya, Nina és Elena. Innentől pedig egy különös felállás alakul ki: a nő csodálattal vegyes irigységgel szemléli a párost nap mint nap, hol kedves velük, hol kifejezetten udvariatlan és nyers. Ez a megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan kettősség odáig viszi őt, hogy ellopja a lány kedvenc babáját, amit aztán mindvégig magánál tart, öltöztet, becézget és ide-oda rakosgat a lakásban. Banálisnak hangzik ez a szál, de a könyv gerincévé magasodik, amikor megtudjuk, Leda anno egyszer két évre magára hagyta kislányait és férjét, hogy aztán később visszafoglalja helyét az anyai székben.

Nem azért, mert az élete annyira nehéz lett volna vagy mert a sors igazságtalanul büntette volna: egyszerűen elege lett a szűnni nem akaró szerepből, amelyben nincs szünet vagy vakáció, csak a kimondott és kimondatlan elvárások sora, amelynek legnagyobb része éppen saját magától ered.

Míg sokan felháborítónak találhatják Leda önzőségét, ezzel pedig elítélendőnek Ferrante kisarkított betűit, a könyv valójában ki- és összekacsintás anyák tömegei felé azt hirdetve, hogy ezek a gondolatok léteznek és másokban is megfogalmazódnak. És ez rendben van így.

Félreértés ne essék, az író egy pillanatig sem oldozza fel Ledát vagy huny szemet a tette felett, még csak nem is igazolja semmivel.

A hangsúly nem azon van, hogy „anyák, ha elfáradtatok, hagyjátok el gyermekeiteket”, hanem azon, hogy „anyák, nektek is meg van engedve, hogy elfáradjatok”. Ez az üzenet pedig igenis fontos, a megfogalmazása pedig becsülendő, még úgy is, hogy a tálalás olykor bosszantóan zavaros, a könyv egyes elemei pedig nemcsak megemelik az ember szemöldökét, de oda is ragasztják azt.

Az egyes szám első személyben írt Nő a sötétben egy naplószerű olvasmány, de a zűrös fajtából. A gondolatok túlságosan csapongóak, olyannyira, hogy sokszor több sort követően áll csak össze, hogy ugrottunk időben és térben. Nyilván egy személyes beszámoló, főleg a legőszintébb fajtából nem lesz analitikusan megszerkesztett, a regény mégis átesik a ló túl oldalára. Akkora erővel zúdítja olvasójára Leda érzéseit, elmélkedéseit és kérdéseit – ráadásul ahogy láthattuk, azok sem a legkönnyebbekből valók –, hogy az néha kis híján belefullad a műbe.

Amíg pedig az anyaságot univerzálisan körbelengő kétségekre irányuló részek esetében indokolt a polgárpukkasztás, addig a szexuális gondolatok hozta olvasói kényelmetlenség megteremtése már önkényesnek hat.

Leda vonzalma Nina iránt még beleillik a történetbe, de a baba iránt való megszállottsága felesleges rétegnek érződik. Csak további eszközzé silányul a karakter kicsinyességének kiemelésében. Fel lehetne ugyan fogni ezt a szálat úgy, mint a gyermeki ártatlanság iránti vágyakozást vagy a felnőtt lányai után hagyott anyai űr betöltését, de pontosan ezekkel áll szembe a baba levetkőztetése vagy megcsókolása.

A könyv olvasása után hetekkel sem tudom pontosan megfogalmazni, mit is gondolok Ferrante írásáról. Merész és szókimondó, de sokszor irritálóan keszekusza; ugyanakkor zavarba ejtő nyíltságát még úgy is megnyugtató mankónak találom nők millió felé, hogy én magam nem vagyok anya. Az biztos, hogy nagyon várom a filmváltozatot, amelyben Olivia Colmant, Jessie Buckley-t és Dakota Johnsont rendezi majd Maggie Gyllenhaal.

 

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Park Könyvkiadó, 2018
Fordította: Balkó Ágnes

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com