Papírfény

Szadista megszabadító – Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő

Idén új kiadásban jelent meg a tanárnő és növendéke bizarr szerelmi kapcsolatát bemutató A zongoratanárnő. Indulhat hát újra a könyörtelen alászállás a legalapvetőbb emberi viszonyaink levegőtlen mocsarába!

A zongoratanárnő az a könyv, amelyik már megjelenésekor nagy felháborodást keltett, amelyikben egy anya a lányával alszik, amelyikben perverz, szadomazochista szex van és amelyiknek írója Nobel-díjat kapott (nem kis mértékben ezért a művéért). Tipikus élethelyzet: a művész elit imádja, a nagyközönség gyűlöli. De vajon érti-e bármelyik is? Amik megmaradnak, azok a fenti vignetták. Taszít ez a regény mindenkit, de nem a szadizmusa vagy szexuális részletei okán, hanem a mélyén meghúzódó társadalomanalízis miatt. Csak természetes reakció a védekező mechanizmus, főleg, ha a szerző a sorok köze az önanalízisét is elrejtette. Kellemetlen igazság – szokták mondani, és Jelineknél pesszimistább hang kevés létezik a modern prózában. Az ember azzal küzd, hogy ne utálja meg önmagát és magán keresztül az egész emberi közösségét. És mivel Jelinek nem sok reményt lát, a végeredmény egy mizantróp-kurzus. Csak az a baj, hogy ezen a kurzuson megbukni (tagadni) és jelesre vizsgázni (könyvszereplővé válni) egyaránt rossz.

Jelinek prózája csupa pesszimizmus, csupa nihil, káosz és keserűség.

Pszichésen sérült karakterei nem a kivételek: nem egy speciális populáció krónikáját olvassuk, hanem az egész modern nyugati társadalom látleletét művészettel, fogyasztással, szerelemmel, szexualitással együtt, szőröstül-bőröstül. A zongoratanárnő nárcisztikusan sérült, nagyképű, érzéketlen, empátia nélküli, kegyetlen és kizsákmányoló világa ma csak még szélsőségesebb formában van jelen. Szokás ma nárcisztikus fiatalságról, önző Z-generációról beszélni, de Jelinek már 1983-ban kíméletlenül szembesített mindenkit előre ennek az állításnak az álságosságával. Olyan, mintha ezt a fenti állítást is ő írta volna, maró gúnnyal persze, hiszen milyen vak és önző az előző generáció, hogy nem látja: minden, ami ma van, belőle származik.

Nárcisztikus nem csak úgy lesz valaki, hanem módszeresen kinevelik

a figyelemhiánnyal, a szeretet megvonásával, a gyermeki szükségletek megfelelő kielégítésének hiányával. A sérülékeny, magányos és védtelen én védekezése az irreális nagyzolás, az önzés, az empátiahiány; ezek nélkül minden magába roskadna. Jelinek regényében mindenki – értsd: minden egyes szereplő – a zongoratanárnő, az anya, a szerető, a diákok, a tanárok, a beteggondozó, a hentes, a melós, a prostituált, mindenki önmagával foglalkozik, csak a saját érdekéért küzd és mindenki mástól elzárkózik érzelmileg.

A zongoratanárnő egy szadista könyv, és egyáltalán nem csak a 80-as évekről szól. Jelinek észrevétele a generációs örökség, hogy a gyerekben az van, ami az anyában. Ennél bátrabb felfedezése azonban, hogy az ismétlődésnek ő is a része, nem vonhatja ki magát az ősök súlyos terhe alól. Így írói eszköztárával saját magát gúnyolja ki: nárcisztikus társadalomhoz nárcisztikus író dukál. Ahogy Haneke a könyvből készült filmadaptációban, úgy Jelinek is szadista módon viszonyul minden teremtményéhez, beleértve magát a mű formáját is. Nem hagyja szóhoz jutni igazán a szereplőit, ő maga beszél rajtuk keresztül, úgy, hogy a szereplők mondandóját végig ironikusan megjelöli. Az egész szöveg ettől bámulatosan koherens, hiszen hiába a többféle karakter, hiába a többféle hang, valójában mindegyik Jelinek. A folyamatos tudatáramlás, amit olvasunk, így, bár több emberhez tartozik, mégis újrahasznosított. Jelzés nélküli határátlépések útján zökkenőmentesen siklunk át egyik elméből a másikba, mintha azok a határok nem is lennének fontosak vagy tisztelendőek.

Az író és az olvasó közös munkája ez az agresszívan intruzív megismerési folyamat,

és még egyértelműbb lesz a dominancia, amikor az író idegen hangja megkülönböztethetetlenül belesimul a gazdatest tudatába. Azonosul a szereplőkkel a narráció, az ő világlátásukat ábrázolja belülről, mindegyik monológ egy jellegzetes kibuggyanás, leplezetlenül megmutatkozó életelv.

A behatolás és meghódítás folyamata váltakozik a megfigyelői pozíció szenvtelen tárgyilagosságával. A szereplők fejében való kutakodást sokkoló kiszámítottsággal váltja fel a rideg elidegenítés és távolságtartás. A kizsákmányolás után megfigyeljük, hogy mások is éppoly szabadon zsákmányolnak ki másokat. Ez utóbbi írói attitűd leginkább az unott sportriporter tartózkodását eleveníti meg két ellenfél vérre menő küzdelmének jelen idejű közvetítésével. Amikor együttérzés, közelség kellene, a narráció eltávolodik, amikor a privát szférát kellene tiszteletben tartani, előre nyomul. Jelinek nem tesz mást, csak (vissza)él a tudással, hogy ő is olyan, mint a szereplői.

A történés, amennyire csak lehet, élettelenített és tárgyilagos, dacára a szubjektív nézőpontok észrevétlen váltakozásának. A párbeszédek hiányoznak, illetve végig csak a folyó szöveg részeként, közvetített formában jelennek meg. Nincs tehát szemtől szembe kommunikáció, a szereplők közt ilyen téren sincs kapcsolódás. A belső monológok tartalmazzák a közléseket is, válasz és reakció helyett további, egymás elől elzárt okfejtések következnek. Ez az, ami a velejét adja A zongoratanárnőnek: bár különböző szereplők agyába látunk bele (néha egészen lényegtelen mellékszereplőkébe), közöttük a nagy érzelmi távolság ellenére is lényegében olyan kicsi a valódi különbség, mintha egyetlen óriási, szoliptikus elme részei lennének.

Jelinek, az író bár láthatatlan, mindenhol ott van, mint egy kegyetlen, cinikus istenség.

Egytől egyig az ő szörnyszülöttje minden karakter, az ő fejéből pattan ki minden más szájába adott mondat, minden groteszk tett őt utánozza. Mindent látó bábmester ő, aki a beláthatatlan, megváltoztathatatlan sorsot képviseli.

Ez a sors a múltban, a neveltetésben, az évszázadok során továbbörökített családi-nemzeti mintákban gyökerezik. A gyökér erős hajtásai pedig mélyre nyúlnak a sötétbe, olyan régóta terpeszkednek, hogy már észre sem lehet venni őket, fel sem tűnnek senkinek. A karakterek régi parancsot követnek, mindenki vakon betölti a neki szánt szerepet, mintha mi sem volna természetesebb. A pszichéjük szerkezetében és tartalmában hordozzák súlyos örökségüket: a megélés és gondolkodás, a viszonyulások és reakciók kibogozhatatlan csomóját. Létezésük gordiuszi csomója gyerekkorban megköttetett, felnőttként pedig ugyanazok a szálak, ugyanazok az utak vezetnek hajszálra megegyező csomópontokba. Az élet ismétli önmagát, a szülő a gyermekében újraszüli önmagát. Vagy megpróbálja újraszülni azt, amivé válni akart, de amivé végül nem lett sosem.

A szeretetlenség és önzés halmozódik a családokban, a hatalmi hierarchiák vég nélkül újraalakulnak, ahogy Jelinek prózája is vissza-visszatér a hatalmi elvhez. A szadomazochista szexualitás is az önátadásról, a behódolásról szól (és a férfi-női viszonyokról), de ezen keresztül is a hatalom birtoklásáról, mely megfojtja a valódi érzelmek utáni vágyat.

De kiút lehet-e a felismerés és a változtatni vágyás?

Jelinek A zongoratanárnő végét illetően is rendkívül pesszimista. A zene, mely a könyvben végig a művészet és az alkotás szinonimája, ugyanolyan rideg, mint minden más a környezetben. A szereplők nem ismerik és nem értik igazán a művészet felszabadító potenciálját, elméleteket gyártanak róla, de szadista módon csak eszközként viszonyulnak hozzá – eszközként a helyezkedésre, a boldogulásra, a hírnévre. A zenei nagy elődök így némák maradnak, nincs kapcsolat ember és zene között sem. Jelinek végső szadista tettére viszont csak következtetni tudunk: bár ezt a tömény néhány száz oldalt mindenki homályban tölti, ő, az író az írással mégis esélyt kap a feldolgozásra és a túllépésre. Mást nem tud megszabadítani, de ő, miután átgázolt mindenen, még magát megszabadíthatja.

 

Elfriede Jelinek: A zongoratanárnő 

Scolar Kiadó, 2021
Fordította: Lőrinczy Attila

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés