Papírfény

Aki bújt, aki nem, jövök – Ernest Cline: Ready Player Two

Tye Sheridan a Ready Player One című filmben

Ernest Cline remek eredeti történeteket tud írni, amit már kétszer is bizonyított. Az idén megjelent Ready Player Two pedig megmutatta, hogy folytatást egyáltalán nem.

És nem is az a legnagyobb baj a kilenc évvel ezelőtti, azóta közepes sikerrel megfilmesített Ready Player One-hoz képest, hogy egyáltalán nem folytatja az ott megkezdett univerzumépítést (nem, néhány újabb OASIS-beli bolygó bemutatása nem számít annak), hanem hogy leerőltet az olvasó torkán egy izzadságszagú, szedett-vedett történetet azokkal a hősökkel, akiket anno rajongásig megszerettünk, de akiknek karakterét most szinte szemernyit sem árnyalja tovább. Pedig mennyi olyan témát pedzeget az új könyv, amik közül csak választani kellett volna egyet, majd egyszerűen kifejteni!

Ernest Cline: Ready Player Two borítóLehetett volna ez egy valódi felnövéstörténet az első részben vállra vett felelősség terhéről; vagy egy remek kis disztópia, mely napjaink problémáit (túlnépesedés, környezetszennyezés és a környezet kizsákmányolása, éhezés stb.) előrehaladottabb állapotban ábrázolja, ahonnan már nincs visszaút, csak ideiglenes menekülés a virtuális világba.

De sajnos hiába veti fel mindkét lehetőséget a regény elején, végül egyik szálat sem bontja ki az író.

Szerencsére azonban a későbbiekben is merülnek fel bőven olyan témák, melyek klasszikusabb sci-fi irányt adhatnak a történetnek. Ilyen például a mesterséges intelligencia kérdése a szokásos „átveheti-e a hatalmat felettünk” kontextusban, sőt, a regény végére ez eljut egészen a tudatunk digitális másolata és a gépek lázadása kérdésköréig, melyből aztán meglepő végkövetkeztetésre jut, de erről később. Előbb sajnos még szembesülnünk kell azzal, hogy mit tartalmaz a Ready Player Two, ha már a fentieket egyáltalán nem, vagy csak nyomokban.

Nos, kapunk egy jól induló, de hamar ellaposodó történetet arról, hogy főhősünk, Wade Watts egy további örökséget is kapott, miután az első részben sikeresen teljesítette az OASIS atyja, James Halliday nagy tojáskereső versenyét: az ONI (OASIS Neurális Interfész) fejpántot és a döntés súlyát, hogy megossza-e ezt a technológiát a nagyvilággal.

Az eszköz használója ugyanis képessé válik pusztán a gondolataival irányítani virtuális karakterét, miközben teste egy sajátos, éberkóma-szerű állapotba kerül.

Ha Wade úgy gondolta volna, hogy az emberek nem állnak készen arra, hogy tudatukat teljes egészében egy gép gondjaira bízzák, most egy remek, morális felelősségvállalásról szóló novella elemzését mutathatná be ez a cikk. De nem így gondolta. Így lett helyette egy leginkább young adultként kategorizálható zagyvaság, mely eleinte ugyan még fordulatos és lendületes történetnek ígérkezett, a könyv utolsó harmadára azonban annyira kimerült, hogy izgalmas időkorlátos hajsza helyett unalomba fulladó vánszorgás lett belőle, melyet – külön szerencsétlenségünkre – még számtalan fordítói-szerkesztési hiba is tarkít.

A legszörnyűbb az egészben, hogy Cline láthatóan sokkal több figyelmet fordított arra, hogy minél több manapság népszerű, egyenjogúsághoz kapcsolódó kérdést érintsen, mint hogy akár csak egyetlen újonnan behozott karaktert is tisztességesen bemutasson. Így került a Ready Player Two-ba genderideológia, női egyenjogúság, sőt egy gondolat erejéig még a „Gyűrűk ura too white” kritika is, amikkel nem az a baj, hogy szerepelnek a könyvben, hanem hogy annyira kilógnak a történet szövetéből, hogy

szerepeltetésük teljesen hatástalan és értelmetlen, vagy legalábbis egészen biztosan nem hasznos és érzékenyítő lépés ezen témák elfogadásáért.

Vannak persze az első részből megszokott, tömény utaláshalmazzal teletömött fejezetei is a regénynek, de ezek itt elsősorban egy-egy tematikus bolygóra összpontosulnak. Így válik valóságos midcult paradicsommá a John Hughes-bolygó, valamint poptörténelemmé a Túlvilág névre keresztelt Prince-planéta, melyekből továbblépve aztán hirtelen belefutunk egy olyan hard sci-fi zárlatba, amit biztosan nem vártunk egy ilyen jórészt súlytalan, leginkább tiniknek szóló történet végén.

A fentebb már említett digitális tudatmásolat kérdéséből ugyanis egyenesen az emberi halhatatlanságot és egy sajátos megváltást vezet le a szerző (ami érdekes gondolatkísérletet eredményez a tudat és a lélek azonosításával), ami a digitális paradicsomba repít minket, majd ehhez hasonló mondatokkal zárja a célközönségét ekkorra már végképp behatárolhatatlanná tevő művét: „Egy poszthumán korszak hajnalának vagyunk a tanúi. A szimulákrummal és szimulációval létrehozott Szingularitásnak.” Hát jó.

Kapkodva összedobott történet kapkodva fordított változatát tarthatja tehát kezében az olvasó, ha nekilát a Ready Player Two elolvasásának.

Mintha egy szigorú leadási határidő előtt néhány héttel állt volna neki az író a teljes történetnek, aminek aztán – ha kész lett, ha nem – időben a nyomdába kellett mennie. Sajnos nem lett kész, és így – noha nyomokban tartalmazza a Ready Player One érdemeit – igazán teljes sem tudott lenni. Ami pedig végképp kiábrándító, hogy talán Ernest Cline maga sem tudja, kinek szánta ezt a művét, de hogy az első rész rajongótáborának szívét jó eséllyel nem sikerült megdobogtatnia vele, az szinte biztos.

 

Ernest Cline: Ready Player Two

Agave, 2021
Fordította: Farkas Veronika

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés