Papírfény

A világ súlya a férfivállakon – Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől, Az öreg halász és a tenger

Új, elegáns kiadásban jelenteti meg a 21. Század Kiadó Ernest Hemingway leghíresebb műveit: elsőként a Búcsú a fegyverektől-t és Az öreg halász és a tengert olvashatjuk el, olvashatjuk újra. De vajon a filmre is adaptált, férfiközpontú klasszikusok mennyire élvezetesek mai szemmel?

Ernest Hemingway az amerikai mellett a világirodalom stílusteremtő fenegyerekének is számít, aki nemcsak a novella műfaját reformálta meg, hanem a nagyepikában is maradandót alkotott – első nagy sikere éppen az 1929-es Búcsú a fegyverektől volt, amely ravasz módon hálózza be és vezeti félre az olvasót az E/1-es elbeszélő kizárólagos, ámde torz nézőpontja segítségével. Hemingway önéletrajzi ihletésre írta a művet, hiszen maga is önkéntesként szolgált az olasz fronton az első világháborúban, illetve maga is megsebesült – a szerelmi szál azonban több mozaikból összeválogatott fikció.

A regény furcsaságát éppen az adja, hogy hol a háborús, hol a szerelmi szál kerül előtérbe, s a konzervatív alapszituációk ellenére Hemingway valójában mindkét műfajt dekonstruálja. Henry hadnagy és Catherine Barkley ápolónő kapcsolata igazi melodrámai szenvelgésnek indul: az idegesítő főszereplőink mellé láncolva kell asszisztálnunk a hamis turbékoláshoz, amelyből aztán valódi tragédiák születnek – érzelmek nélkül. Katonaként pedig a főhősünk az eszményi katona fásult paródiáját nyújtja: kitüntetést kap a spagettifőzés közben szerzett sebesüléséért, nem derül ki, miért is kezdett bele a katonáskodásba, hiszen láthatóan nincs célja vele – de ahogyan a Catherine-nel való kapcsolatát, úgy

ezt is végig kell csinálni, ha már belesodródott.

A Búcsú a fegyverektől a megtévesztő felszín alatt a hagyományos háborús és romantikus regény cáfolatát nyújtja: Henry nem szerelmes, csak unatkozik, a háború pedig csak egy kalandjáték neki, amiből a dezertálás a kiút. Hemingway azonban a szűk nézőpont, a részletes és látszólag tárgyilagos leírások segítségével elaltatja az olvasó figyelmét, akinek így nem tűnik fel, hogy a lényeg végig kimarad. Kicsoda valójában Henry, mit gondol, mit akar, mit érez? Az ellentmondás az utolsó oldalakon válik tarthatatlanná, amikor a felgyülemlő hiányból kiütközik a totális értékválság. A szeretője vajúdása során érzelemmentesen diskuráló, ebédelgető férfiból csak kibuknak a kétségbeesés gondolatai. „Az ember belecsöppen az életbe. Megmondják neki a szabályokat, de az első alkalommal, ha valami hibán rajtakapják, végeznek vele.” (330)

Az addig tanult frázisokat szajkózó, üres, de rendezett életet élő Henry ekkor omlik össze, hiszen ekkor történik vele először valami megkerülhetetlenül valódi. És így, az utolsó oldalak szívszorító poklán keresztül értelmeződik újra visszamenőleg az a kozmikus magány, amely ellen Henry különböző pótcselekvésekkel, testi szükségletek kielégítésével és ecsetelésével (a lelkivilágával ellentétben arról folyamatosan értesülünk, hogy fáj valamije/éhes/fáradt), társadalmilag elvárt szokások mechanikus reprodukálásával küzdött.

A Búcsú a fegyverektől bosszantó olvasmány,

amíg fel nem fejtjük a Henry érzéketlensége mögött leplezett maszkulin sorstragédiát. Hemingway már itt is azt várja el az olvasótól, ami az érett műveire még jellemzőbb (és a védjegyévé vált), hogy a sorok között olvassunk, csak itt a minimalista megközelítés helyett a túlbeszéléssel rejti el a valódi tartalmat. Ezzel a furmányos szerkezettel és velejéig keserű világképpel szemben a történet leghíresebb filmadaptációja, az 1932-es, Gary Cooper-féle változat hagyományos melodráma, kételyek nélkül. A jelentősen átírt, simára csiszolt románc köré hagyományosabb mozgatórugókat, erkölcsösebb körülményeket, kételyek nélküli, őszinte érzelmeket kreáltak, ami nem is állhatna távolabb Hemingway kiábrándultságától, Frank Borzage filmje mégis viszonylag sikeres és népszerű lett, négy Oscar-jelöléséből kettőt díjra is váltott.

 

Ezzel szemben Az öreg halász és a tenger Hemingway pályája csúcsán keletkezett:

az 1952-es elbeszélés lett az utolsó jelentős fikciós műve, amellyel Pulitzer-díjat nyert és az irodalmi Nobel-díja előszobájaként értékelik. A jóval letisztultabb stílusú, szikár, de hasonlóan férfiközpontú történet közismert: az idős kubai halász, Santiago 84 eredménytelen nap után tengerre száll, hogy egy mitikus méretű marlin akadjon a horgára. Epikus küzdelmük ellentmondásos véget ér, hiszen

Az öreg halász és a tenger bonyolultabb allegóriát használ, mint első ránézésre tűnhet.

Szól a természet és az ember kapcsolatáról, amelyben megfér egymás mellett a küzdelem és a harmónia. „Most jobb, ha békén hagyom a nagy halat, nem kell őt háborgatni napnyugtakor. A naplemente órája nehéz óra minden halnak.” (64) Szól az erőfeszítések hiábavalóságáról és az erkölcsi fölényről. A férfisorsról, tehát végső soron arról, hogy mit jelent embernek lenni. Santiago tiszteli az óriási halat, de le is akarja győzni – külső és belső monológjai természetességükben is emelkedettséget sugároznak, egyaránt közvetítve a történet kézzelfoghatóságát és példázatosságát. „Azért mégis megölöm – mondta. – Hiába minden dicsősége és nagyszerűsége.” (57)

spencer tracy

A győzelem küszöbén megjelennek a cápák, de hát ez is a dolgok természetes velejárója. Santiago azonban az utolsó húscafatért is megharcol, hiszen ha nem tenné, feladná önmagát, és ezzel az emberségét is. Hemingway ugyanis azt járja körül, hogy az ember addig él, ameddig küzdeni tud – a halászfalu már félig lemondott az idős Santiagóról, hiszen elpártolt tőle a szerencse, ő azonban újra és újra nekiindul. Mert nem tehet mást. A tenger halászokból, halakból és cápákból áll, ők egymást feltételezik, mindenki más csak átutazó, turista lehet mellettük. – De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.” (89)

Az öreg halász és a tenger máig töretlenül feszült, mégis könnyen olvasható mű, tele remekül idézhető mondatokkal.

Időtlen.

Nem véletlen, hogy ebből is több filmadaptáció készült, a leghíresebb változat, John Sturges 1958-as drámája Spencer Tracyvel a főszerepben azonban megint csak mellé megy a hemingway-i szándékoknak. Látszólag teljesen szöveghű a feldolgozás, betoldások és elvételek nélkül, szó szerint átvett párbeszédekkel dolgozik a forgatókönyv, az elbeszélés hangulatát mégsem képes megragadni. A filmváltozat derűs hollywoodi hőstörténet, hiányzik belőle a balszerencse súlya, a küzdelem ellentmondásossága, a küldetés értelmetlensége, a végzet árnyéka és a halál közelsége is. Sturges filmjét ennek ellenére három Oscar-díjra jelölték, a legjobb operatőr és Tracy főszereplői díja beváltatlan maradt, azonban Dimitri Tiomkin filmzenéje nyert. Azonban mindkét adaptáció láttán mélyen egyetérthetünk Hemingway-jel, aki egyedül a gengszter-noir gyöngyszemmé nemesedő Gyilkosokkal volt maradéktalanul elégedett a művei megfilmesítései közül – és valóban, Robert Siodmak a hemingway-i rideg kilátástalanságot is a vászonra vitte, ami ebben a két példában rózsaszín felhővé oldódott.

 

Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől

21. Század Kiadó, 2020
Fordította: Örkény István

Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

21. Század Kiadó, 2020
Fordította: Ottlik Géza

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés