Papírfény

Verejték, sperma, Shakespeare – Ethan Hawke: A sötétség ragyogó sugara

Ethan Hawke-ot elsősorban színészként ismeri a nagyérdemű, és hiába fűződik nevéhez több forgatókönyv és immár egy harmadik regény, ez nagy eséllyel így is marad. A színész írói munkásságára szűz szemmel tekintő olvasó számára A sötétség ragyogó sugara első hallásra maszturbációs jellegű, szupersztáros baromságnak is tűnhet, de Hawke regénye várakozáson felül eredeti. A színész Bukowski és Palahniuk köpönyege alól kilépve vall válásról, mesél a színészetről, miközben leköpi, majd szép lassan újra magához öleli az életet.


Hirdetés

„Ha mi nem hisszük el, hogy a művészet és a szépség fontos, akkor ugyan kitől várjuk, hogy elhiggye?”– teszi fel a kérdést a hűtlen férj, az ünnepelt filmszínész, azaz William Harding, a regény főhőse, akit az életrajzi egyezések miatt próbálunk, de nehezen tudunk leválasztani az őt megalkotó színésztől. A 32 éves William házassága romokban, a bulvársajtó a megcsalási botrányától hangos, szintén híres énekesnő (ex)felesége néz vissza minden magazin címlapjáról. Ráadásul először vállal nagyobb színházi szerepet egy Shakespeare-produkcióban, a szigorú sztárrendező és a Broadway pedig nem kis szorongással jár. 

Eddig nem nyertük meg olvasót? Nem csoda, hiszen a sztori meglehetősen kiszámítható, pontosan az, amit egy hollywoodi színésztől várnánk. A népszerű, de csillogástól elvakított, talajvesztett színész kénytelen számot vetni önmagával ahhoz, hogy kimásszon a magánéleti krízisből és megtalálja a kulcsot a szerephez. A már tinikorában filmekben játszó Hawke azonban nem esik a szirupos nosztalgiázás vonzó csapdájába, Harding karakterén keresztül oda megy, ahol nehéz, ahol nem lehetett kellemes lenni. A váláshoz (2004-ben vált el Uma Thurman színésznőtől), a Broadway által teremtett előítéletekhez, az alkoholhoz, az érzelemmentes szexhez, az akaratnak ellentmondó testhez. Hawke regényének két központi témája az emberi viszonyok és a színészi lét, e kettőt pedig organikusan, látszólag erőfeszítés nélkül fonja egybe a szerző. A főhős egyes szám első személyű narrációjában végigkövetjük a IV. Henrik próbafolyamatát az első olvasótól az utolsó előadásig, miközben főszereplőnk megjárja a poklot. 

Terítékre kerül a buktatókkal teli házasélet, a kapcsolatok lehetetlensége, a színpadi jelenlét, élet és művészet viszonya, film és színház közti különbség, Shakespeare hagyatéka és az eljátszott világba való menekülés.

Ráadásul a „seggfej filmkritikusoknak” is jut néhány paragrafus. Főhősünk az élet nagy kérdéseinek bűvöletében, darabonként próbálja újra összerakni magát, igyekszik leállni az ivással, jó apa lenni, elfogadni, hogy nem lesz olyan Hővér, mint a legendás Lawrence Olivier, és levinni a lánya kutyáját sétálni. 

Gyakran úgy tűnik, rajta kívül mindenki tudja, hogy hol kell megfogni a IV. Henrik hősének grabancát, hogyan kell együtt élni egy másik emberrel, és végső soron azt is, hogy mi végre vagyunk itt a Földön. Írók, színészek, rendezők mondják ki a létezés legnagyobb igazságait két duplawhisky és/vagy csík kokain között. A csontosra fogyott Harding pedig egy olcsóbb szállodai lakosztályban élve, jobb híján mindenre bólogatva sodródik ebben a mindentudó, mégis folyton önmagát kereső világban. „Hamar megtanultam, hogy micsoda ereje, sőt, mondhatni nukleáris energiája van a csalásnak, amely a történetmondás óhatatlan velejárója.” – mondja hősünk, mögüle megszólal a már tizenöt évesen kamerára érzékenyített Hawke.

Tudatfolyamszerűen, választékos, de zabolázatlan stílusban tárul elénk William Harding bűntudattól és a megfelelési kényszertől szétmarcangolt tudata.

De végig egyértelmű, hogy van remény, Hawke premierbulis beszélgetésekből, különböző filmes és színházi személyiségből összegyúrt karakterein keresztül Harding fokozatosan elkezdi megérteni önmagát. A hosszas próbafolyamat során belát az öltözős kollégája maszkja mögé, megért valamit darabbeli partnere flörtjeiből, és végül az őt irritáló, Falstaffot játszó „igazi” színházi színésztől is tanul valamit.

 „A „Lenni vagy nem lenni?” nem arra vonatkozik, hogy kinyírd-e magadat, vagy sem, hanem arra kérdez rá, hogy ébren akarsz-e lenni, jelen akarsz-e lenni a saját életedben, vagy nem.”  Harding sokáig a nemet választja, el akar bújni Hővér szerepe mögé, és ez a konfliktusos állapot szüli a regény fő problematikáját, ez áll a legnagyobb kérdések mögött. Hogyan hat egymásra élet és művészet, szent-e egyik a másik tükrében? Hawke önpusztító hőse ilyen és ehhez hasonló felvetések örvényében keresi magát, miközben elénk teríti a leggyakoribb színházi helyzeteket: a színész folyamatos egóharcát, a karakterépítés konfliktusait, a rendező megkérdőjelezhetetlen voltát, az egymásba gabalyodó kollégákat, a sztárkultusz hamisságát.

Ethan Hawke John Brownként a Good Lord Bird-ben

Nincs semmi új a nap alatt, a lendületes cselekmény, a főhős karaktere, és főleg az író szakmai iránti (néha gyűlöletbe csapó) szeretete mégis a könyvhöz ragasztja az olvasót. Hawke egyszerre ad szerenádot és ordítva dörömböl a színház ajtaján, ez a líraiság és az agresszió pedig végig ott lüktet a lapokon. 

Az író észrevétlenül belopja a nézőt a takarásba, ami a szakmabelieknek a felismerés keserédes élményét, a mindenkori nézőnek pedig izgalmas bepillantást nyújt. 

Az olykor felvillanó giccset a naturalista leírások ellensúlyozzák, s bár Harding útja nem egy vasárnap délutáni séta, Hawke magával ragadó stílusa nehezen engedi ki a könyvet a kezünkből. Szerencsére a magyar fordítás (Szieberth Ádám munkája) kellő szabatossággal kezeli az olykor trágár alapanyagot, és jól visszaadja a Palahniuk-ot idéző naturalista minimalizmus és a filozofikus, metaforákkal tűzdelt hangnem keverékét.

Ethan Hawke egy Machbeth-rendezésben a Broadway-n.

„Egyre inkább úgy voltam a házasságommal is, mint a IV. Henrikkel: hol elégikusan szomorkás volt, hol kész kínszenvedés, de azért örültem, hogy belevágtam, és örültem annak is, hogy vége van.” A sötétség ragyogó sugarában az élet szenvedés és élvezet gyakran döntetlen fogócskája, melyben minden leírt abszolút igazság megcáfolásra kerül. Hawke több évtized élményanyagát préselte alig háromszáz oldalba, amit leírni legalább annyira feloldozó lehetett, mint végigmenni rajta.


Ethan Hawke: A sötétség ragyogó sugara

Athenaeum, 2021
Fordította: Szieberth Ádám

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x