Papírfény

Cseppek sokasága – David Mitchell: Felhőatlasz

Felhőatlasz

FelhőatlaszA Felhőatlasz nagyszerű könyv, de az adaptáció végleg megváltoztatta azok számára, akik látták a filmet. A Felhőatlasz-szextettet fogod hallani, amíg olvasol – és aztán ízlés kérdése, hogy tetszik-e így a mese vagy sem.

Könyvben egyszerűbb mesélni, mint filmben. Leírja: „Túl az indián falun, a part egy elhagyatott szakaszán friss lábnyomokra bukkantam”, és az olvasó ott is van, érzi a tengert és követi a lábnyomokat. A filmhez szigorúbbak vagyunk. Egy moziban nagyobb erőfeszítéssel kell elemelkedni a talajtól. Így aztán nem csoda, hogy a Felhőatlasz regény világsiker lett, a Felhőatlasz film viszont szélsőségesen megosztotta a közönséget és a kritikusokat egyaránt.

A könyv maga 2004-ben egyetemes rajongást váltott ki. David Mitchell írónak (harmadik regényeként) ez hozta meg az ismertséget, több „az év könyve” díjat is elnyert, és mind a Booker, mind a Nebula, mind az Arthur C. Clarke díjakért döntőbe jutott. Pedig furcsa mód egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz olvasmány. Könnyű, mert a tartalma ritka fantáziadús – még a fikciót minden műfaj közül leginkább magában hordozó sci-fin belül is –; közelebb áll egy meséhez, mint egy hard-sf-hez. És nehéz, mert David Mitchellnek esze ágában sem volt hétköznapi módon elmondani ezt a mesét: bonyolult szerkezetbe és még bonyolultabb prózába írta bele. A Felhőatlasz hat különálló történet egymásba ágyazva, és mind a hat keményen különbözik.

Elég egy felsorolás. Az első történet romantikus stílusban íródott 19. századi napló, annak minden vadhajtásával; Mitchell nem tesz úgy, mintha szereplője szépírói kvalitásokkal bírna. A második egy szertelen zeneszerző indulatokkal és érzelmekkel teli magánlevelezése. A harmadik riporter-detektívregény, a negyedik egy simlis figura komikus pokoljárása egészen a bolondokházáig. Az ötödik szikár kihallgatási jegyzőkönyv egy futurisztikus diktatúrából. A hatodik pedig egy elvadult jövő roncsolt nyelvezetében megírt élőszóbeli előadás.

És Mitchell valamennyiben zseniálisat alkotott! Mind az angol eredeti, mind a magyar fordítás a kreatív nyelvhasználat csúcsa (gratulálok a fordítóknak, ámbár épp hatan kellettek az egy íróhoz). A nyelvi lelemény a legtávolabbi fejezet roncsolt (pidgin-) angoljában és magyarjában a leglátványosabb, mert itt valóságos új dialektust kellett megalkotni, de a többi rész nyelve is a tartalomhoz illően autentikus, Frobisher áradozó önteltségétől Somni-451 korlátozott újbeszéljéig.

Felhőatlasz

Mégis, a lényeg a mese. A téma a cselekedetek időn átívelő következményeiről szól, amint azt bárki, aki legalább egy pillantást vetett a filmelőzetesre, tudhatja. A könyv azonban két ponton is eltér az adaptációtól. Egyrészt bonyolultabbak az egyes történetek (a film, három órája ellenére, sok szálat kihagyott), másrészt az eredetiben nincs kimondva a különböző idősíkok szereplőinek azonossága, ami a filmben lényegi elem. Az írott mese így egyrészt összetettebb, másrészt töredezettebb. Ez egy regénynél könnyen megengedhető. És a Felhőatlasz ki is használja a könyvek nagyobb szabadságának minden előnyét. „Engedtessék meg, hogy meséljenek nekem!” – ezt kellett írnom a filmről, mert a Felhőatlaszt vászonra vinni nagyon bátor vállalkozás volt, a könyvnél viszont nem kell engedelmet kérni: ott ez az alapvetés.

Node miért kell állandóan a filmmel előhozakodnom a könyv kritikájában?

Mert ha már láttad a Felhőatlaszt, nem lehet tőle függetlenül elemezni a könyvet. A film, minden különbsége dacára, meghatározza a könyvélményt azok számára, akik utána olvassák. Nem csak a szokásosról van szó – hogy rögzülnek a szereplők arcvonásai, a díszletek meg a hanghordozás –, hanem sokkal inkább a megértésről: a filmnek, hogy elemelkedhessen a realitás talajáról, olyan direktebb eszközöket kellett alkalmaznia, amik aztán visszahatnak az olvasmányélményre. Ha a moziban egy tábortűz melletti meseként kezdődik a film, a könyv is annak fog hatni, és ha a film összefűzi az egyes idősíkok karaktereit azonossá (mert ugyanaz a színész játssza), akkor te a könyvben sem fogod elkülöníteni őket. A valóságban Tom Tykwer, Johnny Klimek és Reinhold Heil filmzeneszerzők írták meg a könyv fő témájául is szolgáló fiktív Felhőatlasz-szextettet, és ezt hallja az ember, mialatt Frobisher fejezetét olvassa. Ezekre az elemekre azért volt szükség a vásznon, hogy visszaadhassák a papír stílusát és mondandóját, de visszahatva fel is erősítik őket az olvasóban: pozitív visszacsatolás alakul ki, és a regény megszűnik önállónak lenni.

Felhőatlasz

A Felhőatlasz könyvben is nagyszerű élmény, és filmen is tetszhet, ha tetszik, de ha láttad az utóbbit, legföljebb a nyelv, a kimaradt szálak, és a tágabb (néhol egész más) világmagyarázat iránti kíváncsiság miatt éri meg elolvasni az előbbit. Az élmény ugyanaz lesz. Ugyanazt a kérdést is hagyja maga után, ami aztán vagy közhely, vagy érvényes a számodra, de mindenképp az élmény lényegét adja, amire az összes praktika – nyelvtől a vágásig – kifut a kettőben: „Ámde mi az óceán, ha nem a cseppek sokasága?

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

1 komment

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

  • Én még csak a filmet láttam, de nekem nagyon tetszett. A tetteink súlya életeken át ívelően kísér…. köszönöm a kritikát is.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..