Papírfény

Jelenések könyve – Füst Milán: A feleségem története

Nő és férfi között feszülő ősi erők analízise. Kíméletlen szerzői önfeltárás és egy eszmélés története. Ténfergés a szerelem labirintusában. Lélek és ösztön küzdelmeinek tudósítója. Mindez együtt, vagy egyik sem? Rendhagyó merengés Füst Milán mesteri atmoszférájú, olvasóját szellemi kalandra hívó művén, A feleségem történetén.

Ez most itt nem egy könyvrecenzió. Nincs is rá szükség. Hisz tudvalévő, hogy Füst Milán művészete, A feleségem története világa irodalomtudósok hada által sokszorosan felfedezett terület. Nyolcvan évre visszamenőleg. Ez most itt a recenzor benyomásainak gyűjteménye, gondolatainak áradása. Hűen Füst Milán művének nyelvi varázslatához, a benne kiváltott érzetek illékonyságához. Jelen írás – Kosztolányi szavaival élve –

az alkotást nem fogalmakkal, elméletekkel jellemzi, hanem érzékileg és érzékletesen.

Tépelődés, mélázás. A titok nyomába eredés. Régimódi módszerrel, de a mához szólva.

Sokáig csak kerülgettük egymást, Füst Milán művészete és én. Tizenévesen még csak a nevét tudtam, és hogy a honi líra egyik megújítója, a szabadvers atyja, prózai munkássága is jelentős, és a többi. Legendáriumának egyik fő tartópillére volt, (erről középiskolai magyartanárom mesélt) hogy legnagyobb epikai művéről, A feleségem történetéről tévesen elterjedt: Nobel-díjra jelölték. Holott csak az esélyesek között emlegették a svéd rádió egyik interjújában. Huszonévesen aztán már közelebbről is megismertem néhány alkotását, főként verseit. Este van című költeményét a kortárs líra egyik csúcsteljesítményének tartom. Utolérhetetlen, semmihez sem fogható enigmatikus lebegés járja át sorait.

Füst Milán

Aztán megtudtam, hogy az én szeretett Enyedi Ildikóm filmre viszi A feleségem történetét. Azt a könyvet, melyben – a felszínen – egy primitív lélek eleve bukásra ítélt házasságának históriáját meséli el, naplószerűen. Füst Milán a hazai modern literatúrában az emberi lélek rejtelmeinek egyik legnagyobb értője. Akárcsak filmművészetünkben Enyedi Ildikó, akinek összes eddigi filmje annak a variációit adja, amiről Füst fő műve szól. Párbeszédképtelenség (Simon mágus), az emberi létezés ősi, megfoghatatlan misztériuma (Bűvös vadász), a Nő, mint az örök talány (Az én XX. századom), nő és férfi végzetes összekapcsolódása a csodák, álmok és jelenések világában (Testről és lélekről).

Bölcsész berkekben némiképp vita tárgya, hogy ez Füst opus magnuma-e, de hogy számára az egyik legfontosabb lehetett, azt dokumentumok igazolják. Hét éven át csiszolgatta, míg 1942-ben útjára engedte. Először meglehetősen negatív, helyenként bántóan igazságtalan fogadtatásban részesült, majd lassacskán felismerték puritán külseje mögé rejtett értékeit, és hosszú évtizedek alatt a klasszikusok közé emelkedett.

Történetében Störr Jakab, a tagbaszakadt és szárazföldön rekedt hajóskapitány a szerelem zátonyára fut, és sosem tud róla lekecmeregni. Első látásra beleszeret a kacér és frivol francia tanárnőcskébe, Lizzybe, akit rögtön feleségül is vesz.

És micsoda groteszk a kiindulópontja ennek a fiktív visszaemlékezésnek!

Miután az első bekezdésben megtudom, hogy főhősünk és elbeszélőnk régóta sejti asszonya hűtlenségét, egy huszárvágással a közelmúltban termek, ahol a narrátor összes gondja és bűne, teljes romlása forrásaként jelöli meg az ördögi nőszemélyt. Hiszen agglegényként az evés-ivás örömeinek hódoló tengeri medve gyomorbaja gyógyítására, orvosi (!) javaslatra kezdett a gyengébbik nemmel foglalatoskodni. Lizzy pedig a szerelemmel együtt elhozza a Jakab életébe a földi gyötrelmek legszörnyűbbikét, a féltékenységet.

A kapitány lány iránti csodálata annak meg nem értése miatt szorul ebbe a szörnyű útvesztőbe. Störr, ez az egyszerű lélek a bohém Lizzy kedvteléseit éppúgy képtelen megérteni, mint művészetek iránti fogékonyságát, de legfőképp bonyolult gondolkodásmódját. A tehetetlenség dühbe fordul, az elvakult szenvedély pedig vad elméleteket, képzeteket és (bal)jóslatokat szül. Amelyek végül beteljesítik magukat.

Füst remekét minden férfival elolvastatnám. Számtalan okból. Lizzy és Störr kapcsolati hullámzásának krónikája oly sok értelmezési réteggel, annyi varázsos pillanattal, örökre bevésődő mondattal bír. És minél többet gondolkodom ezen a művön, annál több ilyen ötlik eszembe. Számomra pedig az egyik legmegkapóbb vonása, hogy férfiúi nézőpontból megírt és elmesélt történet létére

már-már nőies érzékenységgel, finoman, megértőn-megbocsátón építgeti hősei jellemét.

Miközben egy férfi (plusz a szerző, és ez már két férfi) élveboncolását figyelem.

Mely rétegekről is beszélek? A felszínen ugyebár ott van egy kimúló házasság gyötrelmeinek leírása, középpontban a féltékeny dúvad férjek őstípusával, Jakabbal. Störr naplója persze nem tagadja el a meghitt, boldog pillanatokat sem. Aztán beljebb haladva ott találjuk – mintegy a főbb események közé ékelve, ott felejtve – egy-egy pillantás, ártatlan félmondat, jelentéktelen megjegyzés formájában mindazt, ami a férfi-nő kapcsolat savát-borsát, drámáját, örök ellentmondásait és földöntúli szépségét is jelenti. Beleértve azt a nehezen megragadható, kémiai, biológiai, spirituális kapcsot, ami a két nem képviselőit Ádám és Éva óta egymáshoz fűzi.  És itt jön be a regény rendkívüli nyelvisége, amelyről később még szót kell ejtsek.

Még mélyebbre hatolva érdekes felfedezést tettem. A női főalak, Lizzy és a főhős kisebb-nagyobb románcainak, fellángolásainak, vágyainak titokzatos tárgyait jelentő nőcskék

mind-mind értelmezhetők szimbolikusan és a szerző valós életéből levezetve is.

Jelképi funkciójukban típusok is. Lizzy, a – szinte minden férfi életében legalább egyszer felbukkanó – enigmatikus, megfejthetetlen, birtokolhatatlan bestia megtestesülése. A kapitány utolsó – sorsfordító – hajóútján neki felajánlkozó Miss Borton angyali, gyermeki tisztaságában egyszerre csábít bűnre, és késztet óvó gyámolításra. A kapitány Kodor nevű barátjának, üzlettársának két barátnőjével kialakuló kapcsolatok megrekednek a flört játékosságánál, a hízelgés, a bókok felületes, bizsergető, de gyorsan múló izgalmánál. A regény utolsó fertályában pedig egy újabb kettősnek, a Brébant-Jouy nővéreknek csapja a szelet. Ezek a vonzalmak a naiv, idealista leányokkal mindvégig megmaradnak plátóinak.

Füst Milán 1942-ben

Itt meg is érkeztem A feleségem története következő síkjához, ami mindjárt dupla. Ráadásul számomra e kettős vonal Füst Milán művének egyik kulcsmotívuma. Mert mi is ez a regény legbelül, a közepén? Egyfelől Störr kapitány által bejárt testi-szellemi, lelki út krónikája. Ez az út egyszersmind egy fájdalmas, de felszabadító eszmélés is. A kezdetben primitív ösztönlétben – a testi örömökben, de főként az étkek nyújtotta élvezetekben – tobzódó holland tengerész nem gondolkozik, nem kérdez rá az élet kérdéseire. Störr Jakab csak egy szeretnivalóan becsületes hajós. Balsorsa kezdetén – a hajótüzet követő partot érés után – kényszerű szárazföldi létezésében egy mindent felforgató, életpusztító szerelem lesz osztályrésze. És ettől működni kezd addig használaton kívül lévő lelke, és éledezni tudata. Mindkettő tud fájni nagyon. A tudás még több tudást szomjazik, így Störr is mindent tudni akar, az ő Lizzy-jéről is. Viszont

minél több ismerete van az addig számára rejtélyes világról, az emberekről és asszonyáról, annál több és fájóbb kétely, rossz előérzet kezdi gyötörni.

Búskomorsága, folytonos gyanúi és a sejtés sorsszerű beigazolódása egy egészen bravúros, verbális leszámolással felérő jelenet (359-363. o.) után válásához vezet. Pillanatnyi felszabadultság-érzése utáni fokozatos eszmélése a rezignáción keresztül elvezeti a bölcs megnyugvás és a remény kettős állapotába. Felvilágosult férfiember egyébként sem tehet mást. Mostani fejemmel azt mondom, a boldogság elérhető maximuma ez a fajta belső béke.

Füst is hasonlóan gondolhatta 1942-ben, 53 évesen. Már csak azért is, mert Jakab históriája Füst Milán félénk, tétova, mégis kíméletlen önvallomása is, a szerzői lélek belső falának – irodalmunkban szokatlanul mély – feltárása. Ebbe az önanalízisbe (Störr alakja révén lélektükrözésbe) az író helyenként saját, 60 éven át tartó beteljesületlen szerelmi históriájának momentumait is belefogalmazza. Igen, Jaulusz Erzsébetre gondolok. Lizzy teljes figurája

magán viseli az elérhetetlen, megkaphatatlan, a dühvel, megvetéssel, rajongó, fájdalmas szerelemmel szeretett Erzsébet jegyeit.

Sok-sok ilyen pillanatra ráleltem a szövegben, de a legszebbek talán a regényt záró, katartikus hatású mondatok: „Ma már minden bizalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy néptelen utcában, valami sarkon… S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap. A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek.

Fentiek fényében Störr Jakabra Szindbád vagy akár Ahasvérus kései megtestesüléseként is tekinthetnék. Egy megvezetett férfi, aki hol magabiztosan lépdel, hol öntudatlanul bolyong a szerelem kiismerhetetlen és folyton változó labirintusában. Lizzy alakja viszont maga a talány. Ez az egyszer varázslatos, máskor kibírhatatlanul szeszélyes asszony – már, ahogy Störr látja, s az ő szemén keresztül Füst láttatja – megtestesíti a szerelem múlandóságát, a szenvedély illékonyságát éppúgy, mint azt a fajta édes kínt, amit az a férfiú él át nap, mint nap, aki szeretné mindenestül magáénak tudni kedvesét, vagy részévé válni, ám napjában többször kénytelen szembesülni ennek lehetetlenségével. A földközeliséget képviselő kapitány és a magasabb szférákhoz tartozó felesége közti párbeszéd sem lehetséges hosszú távon, csak időlegesen, és csupán egyfajta, fél-emberi, köztes közlésforma segítségével: „… mi nem beszéltünk valami értelmes nyelven egymással, ahogy felnőtt emberektől várni lehet – magának a szónak esetleg értelme se volt…” (130. o.)

Füst Milán és felesége, Helfer Erzsébet

Meggyőződésem, hogy A feleségem története igazán attól az, ami, ahogy Füst Milán – ez a szózsonglőr és mondatartista – használja nyelvünket. Elsőre szerfelett egyszerűnek ható mondatokban fogalmaz, gyakran lakonikus tömörséggel. Szóhasználatának kortalanságával és érzékiségével – és mondjuk ki, egyszerűségével – mégis

eléri, hogy bármely kor olvasója könnyedén belehelyezkedik az 1920-as években játszódó történetbe.

A puritán, cicomátlan szavak utolérhetetlenül társulnak, és ehhez hasonló mondatokat eredményeznek: „Csak hogy jön ez most ide, az én agyvelőmbe gyalog?” (379. o.) Ebben a regényben, aki szédülten kóvályog, az „téveteg”, aki vidám, annak „aranyos a kedélye”, aki pedig részeg, abban „röhög a bor”. Azt pedig sose hittem volna, hogy a tünemény szónak ennyi jelentése van. Az írói bravúr finom szó mindezekre.

Ez a mesteri szerkezetű könyv elemi erővel ismerteti fel velünk a női-férfi létezés abszurditását. Miközben Jakab kicsinységén nevetünk, bukásain sírunk, fájdalmas igazságok birtokába jutunk, és kínzó kérdésekkel szembesülünk. Miben is rejlik a szerelem törékenysége és titokzatossága? Ki hű igazán? Ez a kacérkodó és hálátlan, aprócska nő talán maga volt az Éden és a Kárhozat? A kísértés, a bűn és a bűnhődés?

Használhatnék magasztos, nagy szavakat, de nem illene Füst Milán szellemiségéhez. Arról, hogy A feleségem története mekkora nagy mű. Mesteri atmoszférájú, bizarr varázsú, nyugtalan izgalommal, groteszk szépséggel és illékony pillanatokkal teli. Akárcsak Enyedi Ildikó filmjei. Müller Péter egy helyütt azt írta, hogy Störr kapitány tragédiája mindannyiunk tragédiája, akik „rosszul szeretünk”, ezért – jó esetben – csak későn jövő tisztánlátás élménye marad nekünk. Meg az emlékeink. Ezek a csodaszép, de múló jelenések. Ám, mikor könnyű szívvel gondolunk a halálra – mint Jakab felesége utolsó (meg)jelenésének pillanatában, akkor talán megértenünk és átéreznünk is könnyebb létezésünk csodáját. Mert, ahogy Störr is gondolja ezt végül: a világ csupa rejtély, a szerelem pokol, a halál pedig – paradox módon – a végső megértés reményét kínálja. Egyébként pedig az igazi földöntúli jelenés,

a regény utolsó nagy, mindent meg- és átfordító „találkozása” lehet a kulcsa annak, hogy mitől időszerű ma is Füst műve.

Hogy mitől lehet érdekes Enyedi Ildikó számára. Hogy mit adhat a mai kor emberének.

És, hogy közelebb kerültem-e én magam – s velem a kedves olvasó – a titokhoz, mint sok ezer karakterrel korábban? Nem tudom. A feleségem történetét mindenesetre el fogom még olvasni. Mert el kell olvasni újra és újra. Mert ezt a művet nem lehet, nem tudom birokba venni, ez a regény bizony uralkodik rajtam, miután egyszer belekeveredem csodás szövevényébe.

 

Füst Milán: A feleségem története

Magvető Kiadó, 1968

Avatar

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Cinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya