Az Eltörölt fiú olvasása közben lehetőségünk van végigjárni egy elfojtásokkal és traumákkal teli fiatalkor feltárását: Garrard Conley könyve sokkal inkább szól az önismeret és szembenézés fontosságáról, mint a homoszexuális átnevelő terápiáról.
Egy felszínes pillantást vetve az Eltörölt fiú történetére nem teljesen világos, hogy miért érdemes belekezdeni a több, mint 300 oldalas könyvbe: van egy homoszexuális srác, akit elküldtek egy reparatív terápiára, ami rossz volt, ezért eljött, történet vége (Conley remekül parodizálja ezt a dilemmát az adaptáció kapcsán egy interjúban). Talán ennek a leegyszerűsítő gondolkozásnak vált áldozatul a film, ami nem képes visszaadni Conley narratívájának komplexitását, ugyanis a könyv legnagyobb ereje nem a történetben rejlik.
Garrard Conley 2004-ben vonul be önkéntesen (ám nagyon erős szülői nyomásra) egy keresztény fundamentalista szervezet (Love In Action) által működtetett programba, ahol a résztvevőket azzal az ígérettel kecsegtetik, hogy kigyógyítják őket „szexuális függőségeikből”. A szervezetet nem zavarja, hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság már 1973-ban kivette a homoszexualitást a mentális zavarok közül, az LIA szentül hisz abban, hogy a meleg fiatalok bűnös életmódjuk és Istentől való eltávolodásuk miatt „szenvednek” a homoszexualitástól. A reparatív terápia gondolatiságát követve a programban részt vevőknek válogatott megaláztatások és manipulatív önfeltárások során kell rájönniük arra, hogy szüleik bűnei (alkoholizmus, paráznaság, házasságtörés, szerencsejáték) és saját vétkeik miatt szenvednek ebben a devianciában.
Ezt a módszert pedig egy 12 lépéses programba ágyazzák, ami az önsegítő csoportok arcon köpése.
Az Anonim Alkoholisták nyomán kialakult 12 lépéses programok alfája és ómegája az ítélkezésmentesség. Nem számít honnan jössz, mit követtél el, vagy mióta vagy tiszta, a lényeg, hogy sorstársak segítségével el tudod érni azt, ami egyedül nem megy. Ez az elfogadás és együttérzés az alapja a keresztény hitnek, ami a 12 lépéshez hasonlóan az LIA közvetítésében az ellenkezőjére fordul: Jézus Krisztus nevében szégyenre, félelemre és gyűlöletre nevelnek.
Conley sikeresen kerüli el, hogy visszaemlékezése egy hasonló szellemben fogant bosszúhadjárat fegyvere legyen. A könyv nem adja könnyen magát, ugyanis hiába van látszólag egyszerűen strukturálva, Conley a fejezeteken belül rendszeresen ugrál az időben: egy 2004-ben a terápiáját bemutató fejezetben felmerült emlék utáni nyomozás fiatalkori érzések és benyomások hullámát indítja el. Néha hosszabb, néha rövidebb kitérőket tesz az író, olyan nyílt bejárást engedélyezve az olvasónak saját emlékeinek útvesztőjébe, ami olvasás szempontjából néha elidegenítő, de mégis rendkívül személyes. Képes szembeállítani az LIA-ben történt eseményeket a saját emlékezetén átszűrt képekkel, hogy teljes komplexitásában lássuk meg,
mekkora dilemmát okozott neki, hogy megfeleljen a terápián támasztott követelményeknek.
Mindezt egy olyan államban, családban és korban, ahol nem volt szerencsés letérni az évszázados hagyományok által kikövezett útról. Conley mélyen vallásos családban nevelkedett, édesapja baptista lelkészként szolgált Arkansas államban, ahol a lakosság 80%-a fehér, európai származású, vallását tekintve pedig 86%-ban keresztény. Az USA-ban még a ’90-es években sem volt ajánlatos melegnek lenni: 1998-ban két férfi nemi irányultsága miatt halálra verte Matthew Shepard egyetemistát. Az ország megosztottságát mi sem mutatta erősebben, mint a temetésén megjelenő homofób tüntetők, akiket egy baptista lelkész, Fred Phelps vezetett.
Conley saját történetén keresztül hívja fel a figyelmet arra, hogy ami az LIA átalakító terápiáján történik, az nem egy buborékban létező elszigetelt eset: minden, ami itt zajlik mélyen bele van ágyazva az ország kultúrájába és társadalmába. „Nem kell egy intézmény foglyának lenned ahhoz, hogy megtapasztald a reparatív terápiát” – fogalmaz gúnyosan Conley az USA-ban zajló melegeket érintő folyamatokról.
A tágabb kontextus szemrevételezése, az LIA működésének bemutatása, és a reparatív terápia visszásságai csak még jobban aláhúzzák azt az önismereti, és trauma feldolgozó munkát, amit Conley a könyv megírásával végzett. A program lényege az elnyomás és felejtés volt, a mások hibáztatásából fakadó hamis biztonság illúziójában elkerülhetjük az önmagunkkal való őszinte szembenézést. Conley könyve ettől a bátor önanalízistől válik szuggesztívvé és egyedivé, ezt a személyességet pedig Joel Edgerton nem tudta vászonra vinni.
Az adaptáció a maximumot hozza ki az illusztris színészgárdából (Lucas Hedgest Golden Globe-ra is jelölték alakításáért), a film fojtott hangulata és a bármikor robbanásra kész érzelmek remekül ragadják meg Conley drámáját, ám ez a történet 2 órában elmesélve inkább tűnik egy reparatív terápia elleni kiállásnak, mint egy fiú önfeltárásának. Mindig könnyebb kinyitni egy üveget vagy bekapni egy tablettát ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, ám a sebek begyógyításához idő és munka kell. Ne spóroljuk meg ezt a munkát azzal, hogy a filmet választjuk.
Garrard Conley: Eltörölt fiú
Európa Könyvkiadó, 2019
Fordította: Nagy Gergely
