Papírfény

GRRM, azaz Gyerekes, Rossz RémMesék? – George R. R. Martin: Álomdalok

Kétféle alkotó létezik. Az egyik elégeti ifjúkori zsengéit – mind például Nemes Nagy Ágnes. A másik típus meg őrizget minden egyes sort, amit valaha leírt – még ha nem is mutogatja büszkén mindenkinek. George R. R. Martin megőrizte őket; és most az Álomdalokban megmutatja boldog-boldogtalannak.

Be kell vallanom, én alapvetően a mindenfélét megőrző típusba tartozom, nem is igen értettem sosem ezt az égetősdit. De azt kell mondjam, most megértettem. Mert amit George R. R. Martin csinált ifjúkori írásaival, az égő.

Az Álomdalok novellaválogatás, ami a szerző kommentárjaival kiegészítve bemutatja az írói pályáját. Nyilvánvalóan a gyerekkor, a kamaszkor nagyon fontos az irányultságok, az érdeklődések kialakulása miatt – nem kerülhető meg egy ilyen kötetben. GRRM élete ekkoriban a képregények, a szuperhősök, a fanzinok körül mozgott, aztán nyitott a sci-fi, végül a fantasy felé. Nagyon érdekes végigolvasni, hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre, miket olvasott ekkoriban, mi gyakorolt rá nagy hatást.

George R. R. Martin: Álomdalok

A probléma ott kezdődik, hogy a válogatásba bekerültek az első „megjelent” történetei is. Itt a „megjelenés” alatt leginkább lelkes amatőrök szerkesztette fanzinokra, obskúrus, rövid életű lapocskákra kell gondolni. Manapság az ilyen szubkultúráknak, az apró, azonos érdeklődésű emberekből álló csoportoknak rendelkezésre áll az internet – nem kell mondani, mekkora lehetőségek nyíltak a fan fiction előtt a neten. És ez jól is van így – ezeknek az írásoknak ez a helye, ahol a hasonló dolgokért rajongó közönség tudja értékelni. De mégsem kerülnek nagyközönség elé!

Martin azonban azzal, hogy időközben befutott, feljogosítva érzi magát arra, hogy ezeket is lenyomja az olvasói torkán.

Pedig – legalábbis az Álomdalokba bekerült minták alapján – ezek az írásai bűnrosszak.

Nem úgy rosszak, mint egy antológiakötet rosszabb novellái. Azokban nyilván van hullámzás, vannak köztük jók, szuperek, meg gyengék is – de legalább mind átmegy egy szerkesztő szűrőjén. Hanem úgy rosszak, mint egy általános iskolás gyerek fogalmazásórára írt házi feladatai. Lehet, hogy négyest kapott rá, és ő erre büszke – de attól ez még csak saját magára, meg a magyar(angol)tanárára tartozik, akinek munkaköri kötelessége béna fogalmazványokat olvasni. Az átlagos olvasó viszont nem magyartanár. És hajmeresztő szemtelenség, az író (hír)nevével való visszaéléssel rávenni, hogy egy gyermeteg fantáziájú kiskamasz döcögős szövegeire áldozza a drága idejét.

Egyetlen dologra jó az egész: reményt ad.

Reményt ad a fiatal, kezdő íróknak, hogy lehetséges a fejlődés, hogy csak gyakorolni kell, és jobban fog menni. Hogy az alkotás, az írás folyamatához hozzátartozik a kezdeti bénázás, és hogy van értelme tanulni, gyakorolni, „edzeni a tollunkat”.

Mert, ahogy haladunk előre a kötetben, nagyon látványos, ahogyan egyre jobbak lesznek a novellák. A kezdeti szárnypróbálgatásoktól eljutunk a Hugo- és Nebula-díjas írásokig, azokig, melyek befutott íróvá tették George R.R. Martint, és azokig, melyek a legtöbb pénzt hozták neki a konyhára (már A Trónok Harca előtt). Ahogy haladunk előre a kötet olvasásában, egyre többször csettinthetünk elismerően, egyre többször bólogatunk egy-egy ismerős helyzet, eszköz láttán, melyeket az egyre érő író beépített a saját stílusába, és amikre akár a Trónok Harcában is ráismerhetünk.

George R. R. Martin

Persze, nem lehet minden novella egyformán jó. Ráadásul több van köztük, ami már a magyar olvasóknak is ismerős lehet (A jégsárkányt pl. külön kötetben is kiadták. Nagyon feltűnő, hogy az ott 120 oldalasra széthúzott mese ebben a kötetben pontosan 20 oldalt foglal el… Vagy ott a Homokkirályok, amit a Galaktikában lehetett olvasni először). De ha elfeledkezünk a kötet első harmadát kitevő gyerekkori rettenetekről, akkor egy egész jó novelláskötetet kapunk a kezünkbe az Álomdalokkal, amiben felváltva olvashatunk sci-fit, fantasyt és horrorsztorikat. Nem mind szenzációs, de elég jók – aki szereti az ilyeneket (például a már említett Galaktikákon nőtt fel), annak biztosítja kedvenc stílusaiból a mindennapi betevőt.

Efelett pedig ott van értékként a tanulság.

A fejlődés lehetőségéről, arról, hogy egy nyomi geek kisgyerekből hogyan lehet nagy író. Kétségtelenül ez a része a legizgalmasabb az egész kötetnek. Éppen ezért a legjobb fejezetek azok, melyekben 3-4 novellánként Martin mesél magáról, az életéről, arról, hogy hogyan keletkeztek azok a novellák, melyek ebben a könyvben szerepelnek. Nem új eszköz ez, más szerzők is szoktak ilyeneket írni manapság a novelláskötetekbe, de Martin az, aki kézen fogja az olvasót, visszaviszi a kezdetekhez, és így kíséri végig egész életén. Megpróbálja persze megmagyarázni a kezdeti ballépéseket is, és láthatólag azt gondolja, ha ezen a szemüvegen keresztül nézi, megbocsát érte az olvasó. Az, aki eljut a kötet második feléig, az talán meg is teszi. De egészen biztos, hogy sok olvasót elveszít az első pár irományával…

 

George R. R. Martin: Álomdalok

Alexandra kiadó, 2017
Fordította: Bujdosó István, Juhász Viktor, Kornya Zsolt, Körmendi Ágnes, Nemes István, Novák Gábor

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.