Papírfény

Gyötrődő univerzum – George R.R. Martin: Éjvadászok

Keserves, sötét történetek gyűjteménye, alig néhol kicsillanó fény: az Éjvadászok egy különleges alkotói univerzum történeteiből válogat.

George R.R. Martin science-fiction íróként is alkotott, bár ezirányú munkássága elveszni látszik a Trónok harca reflektorfényében. Az 1970-es és ’80-as években hozta létre 24 novellából álló Ezer világ univerzumát – ezt a sötét világegyetemet, amit csakis vesztesek népesítenek be, bukott világok és összeomlott civilizációk és emberfarkasok. Most hat Ezer világ-írás jelent meg magyarul az Éjvadászok című gyűjteményben, az Agave kiadótól .

A címadó novella csakis azért szerepel kiemelt helyen, mert a Syfy csatorna sorozatot gyártott belőle, tehát reklámnak épp alkalmas. (Egyébként 1987-ben már készült egy B-kategóriás egészestés filmadaptációja is.) „A terjesztésben a Netflix is besegít, úgyhogy elég nagy hírverés övezte a Nightflyerst, ami a végeredményt látva rossz PR-ként többet árt, mintha csak szimplán elsüllyesztették volna a sorozatot (…) nem félelmetes, inkább tipikus és ismert” – írtuk kritikánkban. De a sikertelen sorozatnál maga az alapanyag sem jobb: furcsa módon az Éjvadászok a kötet leggyengébb írása.

Jelenet az Éjvadászok sorozatból.

Psycho az űrben”

mondta róla maga Martin, és ennyiben ki is merül; űrhajóba zárt misztikus-rejtélyes történet különösebb izgalmak nélkül, lineárisan elmesélve. A legendás idegen faj felkutatására indult expedíció csupa extravagáns karaktert tartogat ugyan, de a körülbelül felvázolt jellemek – ami azt illeti, jellemek helyett inkább különleges képesség- és neurózis-gyűjtemények – nem állnak össze csoportdinamikává; emellett a misztikum szabálytalan, a csattanó pedig mintha a kora-nyolcvanas évek régiségébe zárva ragadt volna. Hogy a novella Locust nyert és Hugóra jelölték, érthetetlen számomra. (És felébreszti azt a gyanúmat, hogy vagy én nem bírtam értő szemmel olvasni, vagy az eltelt harminc év nem tett jót neki; erről többet valamivel később.)

Kicsivel érdekesebb A Greywater-állomás személyzete című írás. A legjobb pillanataiban valami alig megragadható hangulatbeli hasonlóság miatt Paolo Bacigalupi novelláit juttatta eszembe, talán a biológiai veszélyek, az ember gyengesége, a reménytelenség miatt – de Martin meg sem közelíti az ő szövegbeli és világábrázolási képességeit, no és a sztori is túl kiszámítható.

Innentől jobb lesz. A kötet többi novellája szintlépés az első kettőhöz képest. De még előttük kénytelen vagyok megállni, és eltűnődni azon, hogy miért nyavalygok ennyit Martin novellái fölött, különösen, ha még díjazták is őket a maguk korában. (Az Álomdalokat például képtelen voltam elolvasni.)

Valószínűleg azért, mert ezek a novellák rettenetesen régiek. Nem csak a korukból adódóan; bőven léteznek olyan írások a sci-fi minden korszakából, amik ma is frissnek hatnak. De Martin írásaiból mintha sugározna harminc-negyven évvel ezelőtti eredetük. Érezni rajtuk, hogy a maguk korában ötletes lehetett egy-egy megoldásuk és még inkább, hogy merész lehetett maga a keserves-brutális univerzum, amiben játszódnak, de a mai sci-fi kontextusában, egy ma megjelent Years’s Best SF (vagy hasonló) válogatás után olvasva a koruk ránehezedik az emberre.

És akkor nem is beszéltem a Martinnál sokkal erőteljesebben író, briliáns ötleteket kidolgozó, valóban A-vonalas novellaszerzőkről, mint amilyen Michael Swanwick vagy Ted Chiang. Nem lenne fair az összevetés – pedig az ilyen szerzők mutatják meg igazán, mire képesek az SF rövid műfajok, nem Martin másodvonalas szövegei.

A kötet javára válik azonban két dolog – határozottan. Az egyik

George R.R. Martin kíméletlensége.

Nem, nem arról beszélek, amit a Trónok harca nyomán emlegetni szokás: a karakterek kiirtásáról és a reálpolitikáról. Hanem az atmoszféráról, ami minden egyes írást áthat. Hogy ebben az univerzumban bármi rossz megtörténhet, és szinte semmi jó. Hogy az erős felfalja a gyengét, és ez rendben van így. Hogy a természet törvénye az erőszak. Hogy az ember élete rövid, és a sötétség állandó. Hogy a szabályok nem léteznek, a szerencse nem mosolyog rád, a bátorság nem ment meg, az erényeid röhejes önámítások, és amilyen fekete a világegyetem, olyan fekete az ember is.

Martin Ezer világa olyan játszótér, amibe az író a pszichikus erőktől a biohorroron át a sima kriminalisztikai erőszakig mindenféle borzalmat beleírhat; bolygóról bolygóra az történhet, amit csak az író épp kíván. A hangulatépítés következetessége, szigora azonban egységet teremt az egyébként alműfajukban jócskán eltérő novellák számára.

Ami pedig a kötet másik nagy erénye: az

erős és kiszámíthatatlan női karakterek.

Martin már a hetvenes években olyan nőket írt, akiket nem kötnek popkulturális sablonok; ahogy a Trónok harca hölgyszereplői is saját jogukon létező emberek, úgy az Ezer világ is tele van a korántsem gyengébbik nemnek modern felfogásban megírt, a férfiakkal egyenrangú tagjaival.

Nightflyers
“koruk ránehezedik az emberre” (Éjvadászok)

Jöjjenek tehát a jobb novellák! A Csillaglány az alvilágban játszódik, stricik és prostituáltak és helyi bandavezérek között; csak a díszletei sci-fik, maga a sztori bármelyik mai földi városban játszódhatna, de Martin a (nála) szokásosnál erősebb szöveg révén megteremt egy olyan egyszerre melankolikus, furcsa és fatalista atmoszférát, amiből csak a főszereplő csillaglány asszertivitása révén létezik kiút. A novella egyszerre ébreszti fel a kortárs társadalmi felelősség érzését – mert maga a sztori annyira nyilvánvalóan megtörténhet itt és most is –, és ennek révén azt az érzést is, hogy

az emberiség sötétebb oldala semmit sem változik a jövőben sem.

(Ez az örök-pesszimizmus alighanem Martin egyik alaptétele. Lásd, igen, Trónok harca.)

Az üvegvirág már igenis science-fiction, és egyedül az Ezer világ univerzumában játszódhat: végre ennek a világnak igazi sajátja. És sokkal ambiciózusabb írás az eddigieknél. Sorsokból, egyedi személyiségjegyekből és akaraterőből, természetfeletti erők kifacsart alkalmazásából és a szűkösen mért szimpátia apró cseppjeiből áll össze egy olyan történet, amelyben legalább a főszereplők saját szerencséjük kovácsai, végre – ahol ezt a könyörtelen univerzumot legalább egy icipicit meg lehet hajlítani. Martin jól kidolgozza az elme és a fizikai valóság egymásra hatását, az akaraterő szerepét az egyén sorsában; egyetlen hibája talán – de csak személyes beállítottságomból fakadóan kötözködök itt –, hogy a történetet akár úgy is lehet nézni, mint az übermensch diadalát a mosdatlan pórnép fölött. Ami, nos, legalábbis kényes terület.

Az A Féreg Házában szintén markánsan martini írás. Itt az ember személyes bűneit és gyengéit felváltja a bomlóban lévő, zárt társadalom betegségének ábrázolása, és az erre jócskán ráerősítő világ: egy földalatti ország, amelyet férgek, pókok és torzszülöttek népesítenek be, amelynek a történelme is bizarr, jelene is sötét, jövője pedig kilátástalan – és amiben a novellaválogatás egyetlen határozott jellemfejlődése, egyetlen valóban épülő karaktere bolyong végig pokolbéli megpróbáltatásokon.

Nightflyers
“az erős felfalja a gyengét, és ez rendben van így” (Éjvadászok)

A könyvet a Sötét, sötét alagutakban című írás zárja: ez az előző novellához nagyon hasonló környezetben játszódik, de sokkal rövidebb annál, és egyetlen – kiszámítható –  csattanóra épül.

Az Éjvadászok gyűjteményt nem könnyű olvasni,

ha az embernek ellenérzései vannak azokkal a jelzőkkel szemben, amikkel leírtam – keserves, sötét, kíméletlen, reménytelen. És nem is muszáj olvasni; mármint abban az értelemben, hogy ezeknél a negyvenéves novelláknál x számú sokkal jobb válogatás is elérhető (ahol x ugyan mindenképpen alacsonyabb szám a magyar piacon, mint az angol nyelvűn, de azért nagyobb, mint nulla). Kuriózumnak azonban elmegy. Ritkán merülhetünk bele egy ennyire egységesen, tudatosan, következetesen rémesnek leírt fantáziavilágba. Aki olyan éjszakára vágyik, amiből nincs sem felébredés, sem a felébredésnek reménye, az ugorjon fejest.

 

George R. R. Martin: Éjvadászok

Agave Kiadó, 2018
Fordította: Benkő Ferenc, Farkas Veronika, Galamb Zoltán, Kiskádár Tamás, Török Krisztina

 

Olvass bele:

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..