Papírfény

Követési távolság – Gyöngyösi Zoltán: Makk Károly nyomában

Gyöngyösi Zoltán célja az előszó szerint, hogy Makk Károly szertelen önéletrajzához, a Szeretni kell-hez képest tárgyilagos, összeszedett összefoglalót írjon. De minek az összefoglalóját? És voltaképpen kinek szól a Makk Károly nyomában

Makk Károlyról már életében több könyv megjelent a saját memoárján kívül is, amelyek különböző terjedelemben, mélységben és megközelítés szerint értékelik a munkásságát, életét. Ám éppen egy alapos, a magyar filmtörténetben betöltött szerepét a jelen felől néző, szakszerűen elemző kötet még várat magára. A korábban Bacsó Péterről is monográfiát publikáló Gyöngyösi Zoltán (aki csupán a névrokonom) könyve nem tölti be ezt a hiányt, talán nem is állt szándékában – így viszont bizonytalan, hogy miben áll a Makk Károly nyomában jelentősége.

A Makk Károly nyomában életrajz, amelyben ömlesztve szerepelnek Makk szakmai és magánéleti lépései – ez még megbocsátható hiba. Ám az előbbi téren – filmtörténeti beágyazottság és esztétikai elemzés híján – nem domborodik ki a nagysága, az utóbbi pedig szimplán bulvár. Ezek után pedig felmerül a kérdés, hogy van-e értelme egy nem különösebben szövevényes életutú, ám annál markánsabb filmeket alkotó személyről a szakmai-esztétikai szempontokat minimalizáló életrajzot írni, ráadásul úgy, hogy ezt már megtette ő maga?

A szerző eljárása – amit az előszóban jelez is – az volt, hogy bevetette magát a könyvtárba, és mindent elolvasott, ahol említik Makk nevét. Az utolsó forgatási riportot, mínuszos hírt is, és természetesen az összes fellelhető kritikát, interjút. Ezt egyébként a szokatlanul alapos jegyzetapparátus, filmenként tagolt kritikagyűjtemény, névmutató és bibliográfia is tükrözi. Az ebből felgyülemlő hatalmas adathalmazt és ismeretanyagot kronologikus fejezetekbe rendezte, amelyek általában egy-egy film köré épülnek. Az erőfeszítés csodálatra méltó, a kötet hatalmas kutatás gyümölcse, a végeredmény azonban több szempontból is problematikus. A legszembetűnőbb, hogy hiányzik a Makk-életmű filmtörténeti beágyazottsága (csak az elkerülhetetlen helyeken kapunk némi utalást a filmpolitikát érintő változásokra) és főként a filmesztétikai szempontok.

Így pedig nem látunk rá az összefüggésekre, folyamatokra, hiszen csupán életrajzi tények és a filmkritikák szemlézése sorjázik a fejezetekben.

Olyan, mintha a szerző számára a filmelemzések „kötelező körök” lennének, amiket kénytelen letudni – csakhogy ezek adják a kötet gerincét. Gyors történetmesélés, néhány mondatos személyes értékítélet (nem elemzés!), majd a teljességre törekvő szakmai, kritikai fogadtatás, végül statisztikák. Igaz, hogy Gyöngyösi minden filmnél felsorolja a díszlettervezőtől a vágón át a zeneszerzőig Makk összes munkatársát, de következtetéseket már nem von le az adatokból – így ezek felesleges körök maradnak, a kötet pedig belefullad a felhalmozott információkba.

Rosszabb, amikor megkísérli az értékelést, ám menthetetlenül dilettáns módon. Ilyen például a statisztikai adatok bedobása: hányan nézték meg az adott filmet, és ez az adott évben „hányadik helyre volt elég”. Ha ez nem az első tíz, akkor a film „senkit nem érdekelt”, következésképpen nincs is akkora jelentősége. A Mit csinált felséged 3-tól 5-ig-ről pedig ezt írja: „De térjünk vissza a filmre. Mit mondhatnánk róla? Tulajdonképpen semmit. Makk ezt is örömmel készítette el, de olyan mértékben súlytalan lett, hogy sosem vette komolyan.” (228) Ehhez képest még két oldalon át szemlézi a kritikákat, amelyek „gyorsan túlsiklottak rajta”. Azt pedig figyelmen kívül hagyja, hogy a korszak egyik legviccesebb, máig élvezhető vígjátékáról beszél.

Mintha úgy vélné, hogy attól, hogy valami könnyed, felesleges is érdemben értekezni róla.

Gyöngyösi pont olyankor vonul háttérbe, amikor nagy szükség volna az adatok értékelésére, kontextualizálására (míg máskor kéretlen szurkálódásokkal kommentálja az adatfoszlányokat). A Szerelemről például ezt írja: „Ahogy haladunk előre az időben, azt lehet látni, hogy a filmnek egyre több és mélyebb értelmét kezdte el kifejteni a filmesztétika – bár az eredeti kritikai értelmezéshez képest végső soron semmi újat nem adott” (277) – ezen a ponton a szöveg ordít a saját értelmezés megkísérlése után! De ezt hiába várjuk: bár a szerző az előszóban saját vélemények megfogalmazását is ígéri, ez kimerül néhány vitriolos, frappánsnak szánt mondatban.

A Szerelem stábja Cannes-ban: Törőcsik Mari, Makk Károly és Darvas Lili

Az esztétikai szempontok marginalizálásának még egy súlyos következménye van. Makk Károly legtöbb filmjéről a korabeli kritika ugyanis nem volt túl nagy véleménnyel. De még ha a kritikusok egy része el is ismerte az adott darabot, Gyöngyösi rangsorolás nélkül beidézi az összes megjelent irományt – marad a „vegyes fogadtatás”, hiába a Cannes-i sikerek, az Oscar-jelölés, majd a tananyaggá válás, a rajongás (ami egyébként feltehetően a szerzőt is motiválta). Azaz a kötetből egyszerűen nem domborodik ki Makk Károly nagysága; a végére érve az lehet a benyomásunk, hogy Makknak mindössze egy vitathatatlanul jó filmje van, a Szerelem.

Márpedig ez nem igaz.

A Makk Károly világában – párhuzamban az összes sajtómegjelenés egyenrangú szemlézésével – minden Makk-film szóba kerül, az utolsó, elfeledett tévéjátékig. Amivel alapvetően nem is lenne probléma – a szerző alaposságát jelzi, hogy az összes Makkhoz kötődő mozgóképet megnézte, majd felkutatta a recepciójukat. Ismét az okozza a zavart, hogy Gyöngyösi nem rangsorolja a filmeket. Pontosabban szívesen jelzi egyes filmek jelentéktelenségét vagy időzik el a borzalmasságukon, ám ez megint csak oda vezet, hogy a sok másodvonalbeli iparosmunka vagy kevésbé sikerült szerzői próbálkozás taglalása elhomályosítja a valóban sikerült darabokat vagy egyenesen a remekműveket is.

Mint már utaltam rá, Makk Károly szakmai életútja mellett a kötet nem mellőzi a magánéletének bemutatását sem. Itt a leginkább szembetűnő, hogy miért teszi indokolatlanná a Szeretni kell ezt a kötetet: abban Makk pontosan annyit és úgy árult el a privát szférájáról, amennyit és ahogyan akart. Gyöngyösi viszont intimpistás: a nőügyeit, főleg a Psota Irénnel való kapcsolatát, válásait kis színesként szövi bele a szakmai fejezetekbe. A stílushoz csak egy idézet: „Makk persze nem maradt egyedül, elve volt az, hogy nő nélkül képtelenség élni. Új kedvese Csengey Emőke (1943- ) jelmeztervező volt, akivel 1973-tól 1981-ig élt együtt. Erről a kapcsolatról soha, senkinek nem beszélt. Nyilván nem volt túl érdekes…” (299).

Makk Károly a Liliomfi forgatásán

De a nőkön túl is zsákutcákba fut a kötet ezen a téren, sok újat legfeljebb Makk gyerekkoráról és a pesti szociális hálójáról tudhatunk meg; a legjobb sztorikat természetesen az önéletrajzból emeli át (a sziporkázó stílust mellőzve). Jellemző, hogy Gyöngyösi ugyanúgy felülvizsgálat nélkül hagyja a begyűjtött információkat, mint a filmismertetéseknél. Visszatérő klisé például, hogy Makkot semmi más (társadalmi, politikai folyamatok, áthallások, szerveződések) nem érdekelte, csak a film – ezt egyébként maga is előszeretettel hangoztatja a Szeretni kell-ben. Aztán ez az „elv” időnként cáfolódik, hiszen Makk csak belekeveredik ebbe-abba, csak vannak a filmjeinek olyan jelentésrétegei, amit a közvélekedés áttételesnek vél. De ezt Gyöngyösi reflexió nélkül hagyja, ami abból a meggyőződésből eredhet, hogy Makk minden megnyilatkozása szentírás. Pedig nincs ingoványosabb talaj az önelemző művésznél, és esztétikai alapelv, hogy minden ilyen kísérletet kritikusan kell szemlélni –

még akkor is, ha egy olyan élő legendával volt lehetősége a szerzőnek 22 órányi interjút csinálni a kötethez, mint Makk Károly.

A Makk Károly világa problémáit véleményem szerint a követési távolság kifejezés foglalja össze. Gyöngyösi Zoltán felcseréli az arányokat: a filmektől túlságosan távol marad (a filmtörténethez és –esztétikához meg sem próbál közel kerülni), a magánéletbe viszont túlságosan belemászik. Teszi mindezt rémesen modoros stílusban, kínos humorral, amely alól egyedül a szép, személyes és ideálisan közeli epilógus a kivétel – miért nem lehetett az egész kötet olyan, mint ez a nekrológ?

 

Gyöngyösi Zoltán: Makk Károly nyomában

Unicus Műhely, 2017

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com