Antal Nimród játékfilmje, A Viszkis megint előtérbe állította ’90-es évek magyar valóságának vitatott hősét, Ambrust Attilát. A film mellé egy könyv is érkezett, mely még a filmnél is árnyaltabb képet fest egy bankrablóról, akinek abszurd módon az ország fele szorított.
A törvényen kívüliek mindig is érdekes szerepet játszottak a népi emlékezetben. Míg Robin Hood és a vidám fiúk valószínűleg csak a képzelet szüleményei, addig a magyar puszták betyárja, Rózsa Sándor, az amerikai bandita, Jesse James és az ausztrál Ned Kelly nagyon is valóságos személyek. Ahogyan Ambrus Attila, a Viszkis rabló is. Ambrus tettei viszont még időben túlságosan közel vannak ahhoz, hogy ne vesszenek teljesen a legendák homályába, mint fentebb említett társaiké. Ugyanakkor mindenképpen beszélni kell arról a jelenségről, miért is szurkoltak sokan a „törvény képviselői” helyett egy bankrablónak, aki bár nem hagyományos bűnöző, de mégsem afféle jóságos Robin Hood, aki a szegényeknek adná a gazdagoktól lopott vagyont. Gyuricza Péter és Kardos Ernő könyvükben pontosan erre keresik a választ.
Antal Nimród Viszkis-filmjének apropója ismét Ambrus Attilára irányította figyelmet, így egy Viszkissel foglalkozó könyv ismét nagy érdeklődésre tarthat számot. Korábban például az amerikai újságíró, Julian Rubinstein örökítette meg könyvében Ambrus rablásait (A Viszkis rabló balladája), melyből dokumentumfilm is készült. Maga Ambrus Attila pedig fiktív elemekkel kiszínezett Haramia című könyvében emlékezett meg kétes előéletéről. Kardos és Gyuricza új könyve viszont Ambrus Attila börtönnaplóján és visszaemlékezésein túl a vele és az ügyében érintett személyekkel készített interjúkból, leírásokból és sms-ekből táplálkozik.
A kirajzolódott kép ezáltal meglehetősen összetett, de az igazsághoz így sem kerülünk közelebb.
Elismerésre méltó viszont az alaposság és tárgyilagos hozzáállás, amivel Gyuricza és Kardos a vitatott alapanyaghoz nyúlnak. Igazi tényfeltáró újságírók módjára szembesítik alanyaikat önellentmondásaikkal és tévedéseikkel, de mégsem ütnek meg ellenséges hangnemet. A különböző korabeli interjúk, nyilatkozások és visszaemlékezések között igazi csemegéket találhatunk és alapos korrajzot is kaphatunk a kilencvenes évek viharos hangulatú Magyarországáról. A könyvben nyilatkozatokat olvashatunk többek közt Magyar Györgytől, Ambrus ügyvédjétől, Keszthelyi Józseftől, a nyomozás vezetőjétől, barátnőktől, kriminalisztikai elemzőktől, de még egy asztrológustól is, aki a nyomozást segítendő még Ambrus horoszkópját is elkészítette. Az olvasóknak talán hiányérzete támadhat, hogy a megszólaltatott személyek között nincs ott Orbán Gábor, Ambrus bűntársa és Juszt László a tv-riporter, aki Ambrusnak a Viszkis nevet adta.
Előny, de ugyanakkor hátrány is, hogy különböző nézőpontokból nem mindig rajzolódik ki egy egységes kép a Viszkis cselekedeteit és motivációt illetően, tehát a beszámolók ellentmondásai számos ponton tetten érhetők. Zavaros például Ambrus fegyverhasználatának kérdése is, mely pedig alapvetően határozza meg a Viszkisről kialakult „úriember rabló” képét. De talán a szerzőknek sem a rejtély megfejtése volt a céljuk, sokkal inkább az, hogy árnyalják a mindkét oldalon élő prekoncepciókat.
Az viszont teljesen egyértelműen érződik a sorok mögül, hogy a könyv szerzői egy pillanatra sem akarják azzal mentegetni az egykori bankrablót, hogy „senkit sem bántott”. Bár gyilkosságot nem követett el, az anyagi károkon túl súlyos lelki és pszichológiai sebeket okozott másoknak. Egy hölgyet a hajánál fogva ráncigált, volt, akire rázárta az ajtót és olyan is akadt, akit mentőknek kellett megnyugtatni az események okozta sokk után. A Viszkis tehát igenis rengeteg ember életét tette tönkre, melyre bár Antal Nimród filmje is céloz, de a dokumentumkönyv erre sokkal tárgyszerűbben képes rávilágítani. A korabeli sms-ek egy részének írói erről a károkozásról mintha tudomást sem vennének, ugyanakkor rávilágítanak a rendőrségbe és felső vezetésbe vetett bizalom hiányára.
Maga a Viszkis is többször hangsúlyozza nézetét, miszerint az ország politikusai sokkal több pénzt lopnak a polgároktól, mégsem kerülnek elszámoltatásra.
A könyv alapján Ambrus Attila bár nem küzd bűntudattal, de nem is büszke bűnöző múltjára. Úgy érzi, amit érdemelt, megkapta, talán még többet is, és azóta becsületes keramikusként keresi kenyerét. Ennek megítélését az írók szintén nem rágják a szánkba, hagyják, hogy a fentebb felvonultatott anyag beszéljen helyettük. A beszámolók sajnos sokszor futnak önismétlésbe, és talán kevésbé érdekes vagy éppen bulvárosabb részletekből is kijut. Gyuricza és Kardos könyve mégis remek irodalom lehet a kriminalisztika vagy a gengsztertörténetek kedvelőnek és azok számára is érdekes háttérinfót adhat, akik Antal Nimród filmje miatt érdeklődnek a téma iránt.
Bármit is gondoljunk a Viszkisről, a betyárkultúra, a bűnözőkért való „rajongás” mindig is létezett és létezni fog. Amíg nem létezik igazságszolgáltatás, csak jogszolgáltatás, amíg az emberek igazságtalannak érzik a törvényeket, addig az ezzel dacoló és szembeszállók könnyen hőssé válhatnak egy bizonyos réteg szemében. Ha Rózsa Sándor mindezt látná, talán ő is csak mosolyogna a bajsza alatt, hogy a nép hős jótevőjeként énekelnek róla.
Gyuricza Péter – Kardos Ernő: A viszkis igaz története napjainkig
Kossuth Kiadó, 2017
