Habár senki sem várta Seth MacFarlane-től, hogy ő írja meg az évszázad regényét, amit összehordott, az egészen megdöbbentő. A nulla sztorit is sikerül még lejjebb rántania az altesti poénokkal, az idétlen drogos jelenetekkel és a nagyon intellektuálisnak szánt, végtelenül hosszú gondolatfolyamokkal.
A Family Guy, az Amerikai fater és a The Cleveland Show alkotója a TED után ismét mozifilmet készített, amely a nem túl eredeti Hogyan rohanj a veszTEDbe magyar címet kapta (az angol cím: A Million Ways to Die in the West). És hogy ne csak a moziban szórakozzon a közönség, könyv is készült belőle azonos címmel. A vadnyugat paródiájának szánt regény annyira nehezen indul be, hogy az ember kétszer is meggondolja, hogy folytassa-e. Aztán mégiscsak kibontakozik a csupa sémából építkező cselekmény, amelynek középpontjában a szerencsétlen juhász, Albert áll. Nem elég, hogy a hivatásához sem ért, párbaj helyett inkább kiegyezik az ellenféllel, plusz még a barátnője is elhagyja. Rettenetesen elege van hát a vadnyugatból, így azt tervezi, elhagyja ezt az Isten által rég elhagyott helyet. És ekkor jelenik meg a színen Anna, a rettenthetetlen és nem mellesleg gyönyörű nő. Innentől kezdve: barátság, barátságból szerelem, halálos veszedelem, hallucináció, újabb párbaj, happy end.
A cowboyos-indiános téma cinikus és ironikus megragadása alapvetően még működhetne is, persze elkélne néhány karakter, amely legalább egy kicsit érdekes. Mert a legtöbben csak a díszlet elemei, azért vannak jelen, hogy a következőkben lelőjék őket. Értem én, hogy alapvetően Albert szemszögéből látjuk ezt a rothadó és bizarr világot, de már csak az ő jellemének árnyalása miatt sem ártott volna kicsit kidolgozni a többieket. Mindenesetre amikor nagyritkán már akár el is mosolyodnánk, vagy felépülne egy szituáció, jön valami olyan beszólás, ami totálisan kizökkent. MacFarlane egyik fő humorforrása Albert barátjának szerelme, Ruth, aki prostituáltként dolgozik, ugyanakkor nem hajlandó a házasság előtt lefeküdni a barátjával. Oké, ez így elég fura és röhejes, de annyira nem, hogy az egész regényen végigvonuljon. A másik, hogy a regény úgy állítja be ezt a karaktert, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna számára, hogy a cifrábbnál-cifrább kéréseit teljesíti a hangsúlyozottan ocsmány és ápolatlan klienseknek. Értitek, nem? Mindenféleképpen csinálja mindenkivel! Haha. Hangsúlyozom, ez az egyik legmarkánsabb poén. A másik persze a füves süti, indián varázslötty (természetesen hallucinogén drog) vonulat. Azért valljuk be, ez sem kiapadhatatlan humorforrás, bármennyire is így gondolja MacFarlane.
Habár a sorozataiban is megbillen néha az egyensúly vicces és szimplán csak gusztustalan között, a regény mintha egyáltalán nem tudná (vagy akarná) tartani ezt. Inkább csak ízléstelen. És semmitmondó. Szívesen írnám, hogy a szerző filmjeit kedvelők azért olvassák el, mert nekik be fog jönni, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos. Mert ami a képernyőn (a szöveg, a zene és az animáció elegyeként) elmegy, az csupán a szöveg közvetítésével unalmas és közönséges.