Papírfény

A melankolikus mokány merengései – Hulk: Szürke

Noha az MCU-nak köszönhetően a Hulk sokak szemében pusztán egy időnként vicces melák, valójában a Marvel egyik legkomplexebb karaktere. Legalábbis amennyiben olyan író(k) veszi(k) kezelésbe, akik hajlandóak meglátni a böszme buldózer mögött szorongó embert. A Jeph Loeb és Tim Sale által jegyzet Hulk: Szürke épp erre tesz kísérletet.

A félreértések elkerülése véget érdemes már az elején tisztáznunk, hogy a kötet címe nem a zöld változatnál rafkósabb Szürke Hulkra, hanem a melák születésére és történetének korai időszakára utal. A Mr. Hyde-ról és Frankenstein teremtményéről mintázott óriás Stan Lee eredeti elképzelésben ugyanis még szürke volt. Sőt, az 1962 májusában megjelent első The Incredible Hulk füzetben szürke fizimiskával debütált a címszereplő. Csak éppen a színező, Stan Goldberg nem tudott egy egységes szürke árnyalatot garantálni, így a későbbi füzetekben Lee inkább zöldre változtatta a szörnyeteg bőrét.

Ez az első sorozat 6 részen keresztül futott, mielőtt a Marvel elkaszálta. Bár a Hulk-mítosz legtöbb lényegi elemét tartalmazta, ám részleteiben még nem teljesen egyezett meg a ma ismert zöld óriással. A leginkább szembetűnő különbség, hogy itt Bruce Banner még nem düh hatására változott Hulkká, hanem „farkasember módra”, az éjszaka eljövetele hívta elő a szörnyet. A sztori többi eleme azonban már a modern Hulk-olvasóknak is ismerősen csenghet: a hadseregnek dolgozó, de békés tudós, Bruce Banner egy új rakéta tesztelésénél balesetet szenved, az erőteljes gamma sugárzás következtében pedig megszületik erőszakos alteregója: a Hulk. Miközben pedig Banner próbálja kordában tartani a szörnyet, a hadsereg – élükön a férfi szerelmének apjával, Ross tábornokkal –

mindent megtesz, hogy elkapja a veszedelmes monstrumot.

Jeph Loeb és Tim Sale a Pókember: Kékkel indult „szín” sorozata afféle melankolikus visszatekintés a Marvel legnagyobb hőseinek korai évébe, amely történetek a szupergonoszokkal vívott látványos küzdelmek helyett sokkal inkább a héroszok belső szorongásaira koncentrálnak. Ebbe a sorozatba tartozik az eredetileg 2003 és 2004 között futott, hatrészes a Hulk: Szürke is (magyarul idén jelent meg keményborítós kötetben, a Fumax gondozásában).

A koncepció ugyanaz, mint a Fumax által korábban kiadott – szintén a „szín” sorozatba tartozó – Fenegyerek: Sárgában. A fő/címszereplő életének egy elkeseredett, kilátástalan pontján visszaemlékezik (anti)hőskarrierjének legelejére, hátha ezáltal képes lesz más perspektívában látni a jelenét és jövőjét. Míg a Fenegyerek egy, a halott szerelmének írt levélben elevenítette fel korai éveit, addig a Hulk: Szürke esetében Bruce Banner a pszichológusának meséli el a Hulkká válásnak (és az azt követő napoknak) történetét. Bár természetesen Hulk most is zúz, ám ahogyan az már az alapfelvetésből kisejlik: a hangsúly most korántsem ezen van. A Hulk: Szürke nem egy világmegmentős szuperhős-blockbuster, hanem egy melankolikus utazás egy magányos, önostorozó és reményvesztett ember emlékei közt. Olyannyira, hogy bár az alapot a Stan Lee és Jack Kirby által jegyzett első hat Hulk-füzet jelentette, ellenben a Fenegyerek: Sárga példájával Loeb csak a legfontosabb sztorielemeket vette át, és teljesen mellőzte a szuperhősös/ponyvás sci-fi elemeket.

Pedig Hulk már karrierje legelején összeakasztotta a bajszát a Szovjetunióval,

az űrből érkező békaemberekkel vagy éppen a Metal Master nevű szupergonosszal. Persze a ’60-as évek hidegháborús paranoiája/propagandája és repülő csészealjakkal tűzdelt sci-fi kalandjai kevésbé illettek volna a kötet hangulatába. A Hulk: Szürke ugyanis nem a nagy zúzásokat, hanem a karakterei kettősségét hivatott bemutatni. Erre is utal a cím. A Hulk éppen annyira egy félreértett, nyugalomra váró gyermek, mint amennyire egy megállíthatatlan fenevad. Noha Bruce Banner átokként tekint a Hulkra, az igazság az, hogy ő maga sem teljesen ártatlan (hiszen a gamma bomba képében mégiscsak kifejlesztett egy tömegpusztító fegyvert). Hulk szenved Bannertől, Banner szenved a Hulktól és mind a ketten szenvednek Ross tábornoktól. Mindegyikük szemében a másik a gonosztevő, a felelős a saját problémáikért, ám teljesen egyiküknek sincs igaza.

Kicsit azonban mindegyiküknek.

A saját szemszögükből nézve egyértelműnek tűnik, hogy ki a jó és ki a gonosz. Ám ha képesek lennének kívülről is szemügyre venni a helyzetüket, akkor rögtön felismerhetnék, hogy a konfliktusuk korántsem olyan fekete-fehér, mint amilyennek hitték. Hanem egy egészen zavaros szürke.

Noha a koncepció és a felvetett témák nagyon erősek, sajnos Loeb mégsem képes teljes erővel kihasználni azokat. Egyfelől a fejezetek között néhol kissé túl nagy az idő/térbeli ugrás, aminek köszönhetően a cselekmény veszít a sodrásából, másfelől pedig az egész történet kissé lóg a levegőben. Míg a Fenegyerek: Sárgában éreztük, hogy Matt Murdock a visszaemlékezés hatására a kötet végére új erőre nyer, felismeri a problémáit és változáson megy át, addig Banner/Hulk karakteríve kevésbé látványos. Ráadásul ezen a ponton a „Hulk nem is olyan szörnyeteg, mint amilyenek tűnik”-üzenet kissé már közhelynek érződik, és ennél sokkal izgalmasabbat nem mond.

A legnagyobb kihagyott ziccer egyértelműen az,

hogy a Hulkkal ellentétben nem sikerül kellően humanizálnia a főellenfél, Ross tábornok figuráját. Pedig akkor sokkal jobban működne a párhuzam. Betty (Ross lánya/Banner szerelme) karaktere azonban kifejezetten érdekes megvilágításba kerül, amikor kiderül róla, hogy nem azért érzett együtt a Hulkkal, mert képes volt az állat mögé látni, hanem éppen azért, mert a fenevad túlságosan emlékeztette az apjára. Kár, hogy a füzetek/kötet rövidsége miatt az ő karaktere, érzései nem kapnak kellő figyelmet (persze ez egyfelől érthető, hiszen a történetet E/1-ben meséli Banner, csak éppen pont őt sikerül a legkevésbé új szemszögből bemutatnia az írónak).

A kötet legnagyobb erénye egyértelműen Tim Sale frenetikus képi világa. A festett hatású, retro hangulatú, sötét tónusú képek nagyszerűen ragadják meg Loeb történetének a melankóliáját. Az akciójeleneteket sem a szuperhős-rombolásokra jellemző lazaság, hanem sokkal inkább egyfajta szomorúság hatja át. Hiszen olyan emberek, lények küzdenek egymással a saját megállíthatatlan egójuk, elvakultságuk és irracionális dühük miatt, akiknek

nem is fűződik valós érdekük a harchoz.

Noha a Hulk: Szürke nem képes maradéktalanul megfelelni a saját maga által támasztott elvárásoknak – ha így tett volna, akkor a legnagyobb képregényklasszikusok között lenne a helye – ám így is egy érdekes, egyedi hangulatú és szemkápráztatóan gyönyörű, atipikus „szuperhős”-képregény. Ékes példája annak, hogy a pizsamás pankrációnál jóval több is belefér ebbe a műfajba, ezekbe a karakterekbe.

Avatar

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya