Papírfény

Szavak által homályosan – Ingmar Bergman: Munkanapló I.

A svéd rendezőóriás, Ingmar Bergman egész életében a szavakkal küzdött, miközben képei még a megfogalmazhatatlant is meg tudták mutatni. Szekérderéknyi remekműve ellenére önbizalma mindig is ingatag lábakon állt. Két részben megjelenő Munkanaplója alkotásainak – sokszor az olvasót is kimerítő – születési körülményei mellett a Mester igaz(i) arcát is megrajzolja.

Közel hatvan darab hússzor tizennyolc centiméteres, kézzel teleírt spirálfüzet. Ingmar Bergman, a múlt század egyik legmeghatározóbb filmművésze számára ezek a naplószerűen vezetett irkák nemcsak a munkamódszeréhez elengedhetetlenül szükséges eszközök, hanem folyamatos vallomáskényszerének lenyomatai is voltak. Az utókor számára pedig roppant értékes dokumentumok. A magyarul először megjelenő Munkanaplót a Scolar Kiadó két részben adja ki. Elsőként

az 1955-1974-ig terjedő alkotói időszak belső krónikáját tarthatjuk kezünkben több, mint 400 oldalnyi terjedelemben.

Az első Bergman-film, amelyről szó esik az írás első kötetében, az 1955-ben bemutatott Női álmok, míg az utolsó megemlített opus az ekkor még csak érlelődő, (ténylegesen csak 1976-ra megvalósuló) Színről színre. Ezekben az években születik meg a svéd géniusz majd’ egy tucatnyi korszakos alkotása, és az egyetemes színháztörténethez is jó néhány klasszikus és kortárs darab újraértelmezésével járul hozzá. A teljesség igénye nélkül: ekkor rendezi meg színpadon Molière Don Juanját, Williams Macska a forró bádogtetőn-jét, Ibsen Peer Gynt-jét vagy épp Csehov Sirályát. Filmvászonra és képernyőre álmodja többek között A hetedik pecsét, az Arc, a Tükör által homályosan, A csend, a Persona, a Suttogások és sikolyok és a Jelenetek egy házasságból című mesterműveit.

A hetedik pecsét (1957)

Mi, a szerencsés olvasók egyfajta beavatás részesei lehetünk, hiszen testközelből, és bizonyos esetekben kimerítő részletességgel követhetjük, hogy nőnek ki

a hevenyészett ötletekből, gyötrő rémálmokból vagy az elhúzódó térdfájások okozta rossz hangulatokból a bergmani hősök.

Hogy alakul sorsuk, jellemük, hogy változnak viszonyaik. Hogy lesznek történeteik, még ha az idő előrehaladtával egyre kevésbé tételezhetők a direktor művei elmesélhető történetekként.

A Munkanapló azonban – hiába a krónikajelleg és az időbeliség – nem olvasható lineárisan, nem áll össze egységes, követhető, fejlődő drámává. Hiába próbálták a szerkesztők a részfejezeteket – ami a mi esetünkben minden naptári év – lényegretörő összefoglalókkal, filmtörténeti adalékokkal ellátni. Ez a szamárvezető, ez a tagolás időnként segít ugyan átlátni a bejegyzések dzsungelén, de összességében nem teszi élvezhetővé ezt a gigászi szövegfolyamot.

Az az írás, ami adott esetben harminc oldalon át fejtegeti egy-egy karakter viszonyait, amelyeket aztán egy félmondattal sutba dob, és az alapoktól újrakezd, egyvégtében nem befogadható. Sokkal inkább fárasztó. Ami tehát az erőssége, az egyúttal a gyengéje is a kiadványnak. A szubjektivitás maximuma nagyrészt az élvezhetőség minimumát hozza magával.

A teljes mű ismeretében mégis azt mondhatjuk, hogy megindító olvasni az alkotásvágy és a siker felett érzett teljes és fokozhatatlan eufória, illetve a teljes letargia és önbizalomhiány hihetetlenül intenzív hullámzását. Amikor egy bergmani volumenű filmművész tollából az alábbi mondatok szaladnak ki, akkor bizony sokan átértékeljük az alázat fogalmát: „Szorongás van bennem az írás megkezdése előtt. Félelem a szavaktól. Attól, hogy képtelen vagyok átültetni a bennem lévő tiszta és világos képeket érthető mondatokba. Félek… Az olyan szavaktól, mint a <mivel>, az <és>, a <mert>.”

A rendező örökké elégedetlen volt a dialógusaival és tulajdon elbeszélőképességével. Mondhatni, küzdött a szavakkal, és egyre kevésbé bízott bennük. A képekben pedig egyre inkább. Naplójában gondosan dokumentálja ennek a feszítő szellemi-lelki dilemmának a testi tüneteit. A svéd rendezőnek hol a térde, hol a gyomra fájt, hol csak egyszerűen teljes apátiába esett, deprimálttá vált. Számolatlan, szebbnél szebb nője és seregnyi gyermeke sem tudta vele feledtetni ezt a gyötrő és rendre visszatérő kínt. Megrendült istenhite, örökös frusztráltsága és krónikus emberundora ennélfogva minden olyan során átüt, ami egy kicsit is eltér a tárgytól, tehát nem konkrét filmeket, terveket, darabokat érint.

Ingmar Bergman: Tükör által homályosan (1961)
Tükör által homályosan (1961)

Részben ide kapcsolódik a Munkanapló talán legmegkapóbb része is, amely érdekes módon nem a rendező mondatai közt, hanem a kötet Dorthe Nors által írt előszavában található. E helyütt

a dán írónő sokunk dilemmáját, Bergmannal való ellentmondásos viszonyunkat fogalmazza meg

tűpontosan: „… nem feddhetetlen, erkölcsileg makulátlan ember, nem mintapolgár, üzletember vagy szuperhős, hanem súlyos gondokkal küzdő barát, akinek állandóan fáj a gyomra, aki zavaros kapcsolatokban él, sok gyereke van, ideges, robbanékony és emberkerülő – a jelenléte mégis annyira erős…” A fentiekre pedig tökéletesen rímel a mű hátoldalán is idézett bergmani önvallomás: „Tudom, hogy hiányzik belőlem az egyértelműség, hogy nem veszem eléggé komolyan a nézeteimet és a hitemet, ami leginkább akkor létezik, amikor beszélek róla. Sebezhető vagyok és sokszor sajátosan zavaros, ami bánt, s ami ellen küzdök. Szeretnék megbízható és rátermett szakember lenni, akinek a munkáját tisztességesen elismerik (nem igaz, nem szeretném), szeretnék leülni, megnyugodni, és nyugodt körülmények között végiggondolni: Mit gondolok? Miben hiszek? Mit akarok tulajdonképpen? Merre menjek?”

Suttogások és sikolyok (1972)

Egy önmagával, helyzetével és környezetével soha meg nem békélő művész portréját rajzolja fel a Munkanapló I. Gyakran nehéz olvasni hosszas fejtegetéseit, és egyvégtében teljességgel értelmetlen is. Időről időre újra elővenni, célzottan belelapozni viszont erősen javallott. Kiváltképp a Mester ismerőinek, kedvelőinek, a műveivel közelebbről megismerkedni vágyóknak.

 

Ingmar Bergman: Munkanapló I. (1955-1974)

Scolar Kiadó, 2020
Fordította: Kúnos László

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés