Papírfény

Üres lélek, üres szív, torz elme és véres kéz – James Ellroy: Gyilkos az úton

Nem sok regényíró van, aki arra vetemedik, hogy egy sorozatgyilkost tegyen meg műve főhősének.  Viszont James Ellroy mégis megtette, ráadásul cirka öt évvel megelőzve Bret Easton Ellist és az Amerikai psychót. A Gyilkos az úton kendőzetlenül nyers, brutális és remény nélküli utazás, ami az első oldalakon foglyul ejt és az utolsó szó után sem ereszt.

James Ellroy joggal tartozik a modern krimiirodalom legnagyobb írói közé. Leírhatatlanul szövevényes, erőszakban, amoralitásban és összeesküvésekben tobzódó cselekményszövése, elképesztően részletgazdag leírásai a ‘40-es, ’50-es évek Amerikájáról, valamint jazzesen pattogó prózája azonnal felismerhetővé teszik (utóbbit még az amúgy kiváló hazai fordítások is nehezen hozzák át). Karakterei gyarló, sokszor egyenesen sérült figurák, akik borzalmas dolgokat is hajlandók elkövetni céljaik érvényesítésének érdekében, miközben az őket körülvevő világ a legrosszabb, legmocskosabb arcát mutatja. Nála nincs könnyes nosztalgia, minden hazafias mítosz, minden sztárkultusz mögött hazugságok, tönkretett életek és iszonyatos titkok lapulnak.

Ellroynak volt honnan merítenie a pesszimizmust és a nihilt: elvált szülők gyermeke, aki alkoholista, kicsapongó hajlamú anyjával élt együtt tízéves koráig, amikor egy nap arra jön haza az iskolából, hogy rendőrök a ház előtt. A nyomozók tömören közlik vele: a mamát megerőszakolták és megölték. Az ügyet soha nem oldják meg. Depresszió, drogfüggőség, piti bűnözés, börtön, hajléktalanság – ezek határozzák meg Ellroy fiatalkorát, aki nappal krimiregényeket falt, éjjel pedig betört, hogy pénzt szerezzen olvasószenvedélye kielégítésére. Feloldhatatlan gyerekkori traumái (leginkább az anyja halála) vissza-visszatérő elem regényeiben, de

az önreflexió talán egyik művében se olyan erős, mint az 1986-os Gyilkos az útonban.

Martin Plunkett már gyerekként is kilóg mindenhonnan, rideg intelligenciával figyeli közvetlen környezetét, széteső családját, az ’50-es, ’60-as évek Amerikáját, amiben felnő. Ő maga is tudja, hogy nincs rendben vele minden, hogy egy elrontott gépezet, egy fogait vesztett fogaskerék, ami csak cél nélkül pörög. Egyik nap holtan találja anyját, és mielőtt kihívná a mentőket, iszik a kiömlött véréből. Fiatal felnőttként betör, leskelődik, drogozik. „Nézni. Lopni. Lopni és nézni. Lázas huszonnégy órát töltöttem azzal, hogy megpróbáljam összehangolni a kettőt.” Megjárja a börtönt, és mikor kikerül, nincs senkije, semmije, de az üresség a lelkében a legnagyobb.

Martin pedig hamarosan meg is találja a módszert az űr kitöltésére. Gyilkolással. Módszerei brutálisak és alaposak. Vásárolt furgonján, a Halálmobilon járja az országot, válogatás nélkül ölve. Stoppost, prostituáltat, fiatal párocskákat, szállásadót. Kivágott újságcikkek alapján tartja számon áldozatait, aminek száma a ’80-as évekre már több tucatra nő. Kitalált énje, a Sötét Sebész egyre jobban uralja élete minden területét. Társat is talál maga mellé, az FBI is fölfigyel rá, a bukás spirálszerű örvénye pedig egyre csak forog és forog.

A Gyilkos az úton sok tekintetben különbözik Ellroy legtöbb regényétől: a sok szereplőt mozgató, időben váltakozó, sűrű történésekkel teli cselekmény helyett egy lineárisan haladó felidézést olvashatunk, ahogy a már börtönben ülő Martin szinte mérnöki precizitással sorol fel minden eseményt, ami meghatározta életét. Végig az ő perspektívájában maradunk, az ő szemén keresztül látjuk tetteit, az ő gondolatait olvashatjuk. Amik nemcsak torz absztrakciók; szigorú önelemzések is, számára a gyilkosság művészet, az emberi létezés és alkotás kicsúcsosodása, amit minél kevesebb hibával kell elkövetnie. Tudja, hogy a szeretet és a szánalom nála csak kifordultan jelenhet meg, hogy a külvilág számára álarcot kell mutatnia.

De míg mások ezt az álarcot egész életük során viselik, ő le meri venni.

Nemcsak magát elemzi, hanem a társadalmat is, az államhatalmat, a bűnüldözést, a kispolgári létet, az olyan konvenciókat, mint a párkapcsolat, a szerelem, a házasság, a család intézménye. A szenzációhajhász sajtót, amit emlékirataival majd megetethet, a vallási intézményeket. Mindezt intelligensen, maró humorral, iróniával. Azokkal a dolgokkal, amik karizmáját képezik és évtizedekig megtévesztik a külvilágot, hogy valójában kicsoda. Egy embert nem tud becsapni: az az embert, aki maga is gyilkos, tudja Martinról, hogy gyilkos és hogy ők ketten tökéletes párost alkotnak.

A legtöbb Ellroy-könyvvel ellentétben a Gyilkos az úton nem egy nagy történelmi korszak vagy esemény hátterében zajlik, végig megmard nagyon személyes, sokszor riasztóan intim szövegnek (már csak azért is, mert egy sorozatgyilkos lelki világáról beszélünk), amiben csak mondatszinten említődik meg egy-egy híresebb pillanat az amerikai történelemből. De ettől persze a krimimester stílusa és prózája ugyanolyan nyers és sodró tempójú, mint A fekete dáliában vagy a Szigorúan bizalmasban (noha a Fehér jazz és a frissebb regények jazzesen zakatoló, szaggatott szóhasználata még csak nyomokban jelenik meg). Ellroy Martint használja fel mint szócsövet és élő példát arra, hogy ostorozza az erőszakért lelkesedő Amerikát, hogy felfedje a múlt iránti nosztalgiázás és a biztonságérzet mögötti hamisságot, és egyben próbáljon okot találni az őrület mögött, ami egy tömegmészárost mozgat.

Tökéletes választ persze ő sem tud,

de a gyerekkori trauma Martin életében ugyanolyan kulcsszerepben van, mint a sajátjában. Egy specifikus trauma, ami olyan úton indította el Ellroyt és Martint, amelyben megvannak a közös nevezők (hajléktalanság, magány, drogfüggőség, börtön), de a végére két teljesen más ember fejlődik ki. Vajon az erőszakos figurákhoz és erőszakos tettek leírásához vonzódó Ellroy mennyire látja saját magát Martinban? Vajon a krimik és írás iránti szenvedélye nélkül ő maga is gyilkossá vált volna? A Gyilkos az úton kevéssé ismert, de mai napig erőteljes, provokatív, hátborzongató utazás, amit mégis nehezen tesz le a kezéből az olvasó.

 

James Ellroy: Gyilkos az úton

Jaffa, 2019
Fordította: Dési András György

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..