Papírfény

Szerelmesek a végzet tenyerén – James M. Cain: A postás mindig kétszer csenget

James M. Cain népszerű regényére, A postás mindig kétszer csengetre a film noir előfutáraként szoktak tekinteni. Az izgalmas, krimiszerű történet egy csavargó és egy kifőzdés felesége törvénytelen szerelmének tragédiája, akiket minden tettük a kegyetlen végzet öleléséhez sodor csak közelebb.


Hirdetés

Filmtörténeti ritkaság, de a film noir klasszikus aranykora egy jól behatárolható időszak: az első ilyen alkotásnak A máltai sólyom 1941-es filmes feldolgozását tekintik (Humphrey Bogarttal a főszerepben), míg a korszak záródarabja A gonosz érintése Orson Wellestől 1958-ból. A noir elnevezése Nino Frank francia kritikustól ered, és azért is különleges, mert a korábbi, évtizedeken át formálódó és át-átalakuló műfajokkal ellentétben a tulajdonságait „mesterségesen” határozták meg, nem utólag írták le.

A film noir irodalmi előzményei a noir regények, amelyek közül az egyik legelső az 1934-ben megjelent A postás mindig kétszer csenget. James M. Cain regénye olyan (a maga idejében visszatetszést keltő) elemeket vonultatott fel, mint az amerikai álomból kiábrándult szereplők, az amorális világ vagy a femme fatale karakter előképe. Habár az ehhez hasonló jegyekből dolgozik a noir is, ez a regény mégsem tökéletes képviselője a stílusnak.

Cain regénye viszonylag rövid, viszont kellően intenzív, sodró lendületű krimi,

amely nem fukarkodik az agresszióval és az erotikával. A történet szerint Frank Chambers kisstílű csavargó, aki napról napra él, míg a sors Nick Papadakis útmenti fogadójába nem veti. A görög kisegítőként felfogadja Franket, aki ezt azzal hálálja meg, hogy beleszeret a feleségébe, Corába. A vágyakozása nem marad viszonzatlan. Kettejük titkos kapcsolata nem lehet teljes, amíg Papadakis útban van, ezért a páros egyetlen megoldást talál csak kézenfekvőnek. A terv azonban újabb bonyodalmakhoz vezet, az út végén pedig a megkerülhetetlen végzet feni véres karmait.

A fatalizmus rátelepszik a regényre, már a könyv első oldalától kezdve.

Az eseményeket Frank szemszögéből látjuk, ezért tudjuk, hogy bármi is történt, azon ő már túl van: csak felidézheti a történteket, változtatni rajtuk nem tud. A jókedélyű csavargó szimpatikus, rafinált, mégis cinikusan áll a mindennapokhoz, ami a hard-boiled krimik életunt detektívjeihez teszi hasonlatossá. A bűntényről azonban ezúttal nem a nyomozó számol be, hanem maga az elkövető. Az ő leírásában érthetjük meg, hogy nem létezett másik opció, az események csakis gyilkossághoz vezethettek.

A végzetszerűség mellett a történet másik jellemző eleme a kiábrándultság. Az amerikai álom már megbukott, a keményen dolgozó kisember könnyű boldogulásának ígérete szertefoszlott: nem maradt más, csak a rideg, keserves valóság. Cora Smith jól tudja ezt, egykor színésznőnek készült, és egy kifőzdés feleségeként végezte. Irtózik mindentől, ami körülveszi, ereje azonban nincs változtatni a helyzetén, legalábbis addig, míg Frank színre nem lép.

Kettejük kapcsolata a vágyakozás megtestesülése, ám nem csak a testi vágyé. A közöttük izzó szexuális vonzalom, ha nem is szelídül ártatlan szerelemmé, de a jobb élet reménységét jelenti mindkettőjüknek. Cora többet akar az élettől, Frank jól akar élni: a céljuk közössé válik, amikor az álmuk beteljesülését a másikban látják meg. Csupán egyetlen nagy lépés – Papadakis megölése – választja el őket a vágyott élettől.

 

A végzet azonban másként tervez, a véletlenek veszik át az események irányítását: az első gyilkossági kísérlet balul sül el, a második pedig, ha sikeres is, csak további bonyodalmakhoz vezet, amelyek révén betekintést nyerünk a noirok amorális világába. A gyilkosságból tárgyalás lesz, a tárgyalásból hírverés: Frank és Cora tragédiája két híres ügyvédrivális sakkjátszmájává lényegül át, amiben senki sem játszik tisztán.

Jessica Lange és Jack Nicholson az 1981-es feldolgozásban.

Frank tudja magáról, hogy tisztességtelen, egy percig sem tagadja ezt az olvasó előtt. Követett már el bűnöket, de amikor Papadakisszal kell végeznie, úgy érzi, végre értelmes cél érdekében mocskolja be a kezét. A saját sorsa túlságosan nem érdekli (bár megmarad hedonistának), de Corába beleszeret, és sok vívódásába kerül, hogy melyikőjük boldogságát is vegye előre.

Cora még nem a noirok femme fatale-ja,

de erősen emlékeztet a „végzet asszonyára”. Erős nő, akit az élet egy gyenge, együgyű férfihoz láncolt, és kész részt venni szerencsétlen helyzetének véres megoldásában. Frankkel épp annyit harcol, mint amennyit vágyakozik utána: szerelmük igyekszik tiszta lenni, ám a paranoia hatja át. A nő katalizátorrá válik, a végzet végrehajtójává: a regény kulcsfordulatai Cora nélkül nem jönnének létre.

Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy A postás mindig kétszer csenget tényleg noir, felvonultatja azokat az elemeket, amelyeket kell: cinikus, amorális főhős; független főhősnő; kíméletlen világ; végzetszerűség; bűntény köré szerveződő történet. Azonban ez mégsem hagyományos krimi, a gyilkosság csak eszköze a cselekménynek, nem feloldandó rejtélye, célja.

Hiszen az egész sztori végeredményben Frank beismerő vallomása.

A krimiszerű elemekkel együtt egy párkapcsolati drámáról beszélhetünk. Az események mozgatórugója Frank és Cora helytelen szerelme, a páros mégis olyan őszintén vágyik egymásra, hogy óhatatlanul az ő boldogságukért szurkol az olvasó. A noirok világában azonban boldogság nem létezhet. A tragédia és a bukás elkerülhetetlen, igazságot pedig a sors szolgáltat.

Fehér György Szenvedély címmel dolgozta fel a történetet.

Cain regényének jelentőségét hová lehetne ragozni, ha már atyja lett egy filmstílusnak? Az biztos, hogy megkerülhetetlen darab, hiszen a filmvilág alkotói is újra és újra visszanyúlnak hozzá: 1939-ben a francia Pierre Chenal dolgozta fel, 1943-ban az olasz Luchino Visconti Megszállottság címmel. 1946-ban a Lana Turner-John Garfield páros alakította a bukásra ítélt szerelmeseket, 1981-ben Jessica Lange és Jack Nicholson. Még a Bruce Willis főszereplésével készült A simlis és a szende krimisorozat nyitóepizódja is emléket állít neki. Hazánk is büszkélkedhet egy adaptációval: Fehér Gyögy Szenvedélye is ezen a történeten keresztül dolgozza fel a bűn és a bűnhődés viszonyát.

 

James M. Cain: A postás mindig kétszer csenget

XXI. Század Kiadó, 2018
Fordította: Uram Tamás

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.