James M. Cain népszerű regényére, A postás mindig kétszer csengetre a film noir előfutáraként szoktak tekinteni. Az izgalmas, krimiszerű történet egy csavargó és egy kifőzdés felesége törvénytelen szerelmének tragédiája, akiket minden tettük a kegyetlen végzet öleléséhez sodor csak közelebb.
Filmtörténeti ritkaság, de a film noir klasszikus aranykora egy jól behatárolható időszak: az első ilyen alkotásnak A máltai sólyom 1941-es filmes feldolgozását tekintik (Humphrey Bogarttal a főszerepben), míg a korszak záródarabja A gonosz érintése Orson Wellestől 1958-ból. A noir elnevezése Nino Frank francia kritikustól ered, és azért is különleges, mert a korábbi, évtizedeken át formálódó és át-átalakuló műfajokkal ellentétben a tulajdonságait „mesterségesen” határozták meg, nem utólag írták le.
A film noir irodalmi előzményei a noir regények, amelyek közül az egyik legelső az 1934-ben megjelent A postás mindig kétszer csenget. James M. Cain regénye olyan (a maga idejében visszatetszést keltő) elemeket vonultatott fel, mint az amerikai álomból kiábrándult szereplők, az amorális világ vagy a femme fatale karakter előképe. Habár az ehhez hasonló jegyekből dolgozik a noir is, ez a regény mégsem tökéletes képviselője a stílusnak.
Cain regénye viszonylag rövid, viszont kellően intenzív, sodró lendületű krimi,
amely nem fukarkodik az agresszióval és az erotikával. A történet szerint Frank Chambers kisstílű csavargó, aki napról napra él, míg a sors Nick Papadakis útmenti fogadójába nem veti. A görög kisegítőként felfogadja Franket, aki ezt azzal hálálja meg, hogy beleszeret a feleségébe, Corába. A vágyakozása nem marad viszonzatlan. Kettejük titkos kapcsolata nem lehet teljes, amíg Papadakis útban van, ezért a páros egyetlen megoldást talál csak kézenfekvőnek. A terv azonban újabb bonyodalmakhoz vezet, az út végén pedig a megkerülhetetlen végzet feni véres karmait.
A fatalizmus rátelepszik a regényre, már a könyv első oldalától kezdve.
A fatalizmus rátelepszik a regényre, már a könyv első oldalától kezdve.Az eseményeket Frank szemszögéből látjuk, ezért tudjuk, hogy bármi is történt, azon ő már túl van: csak felidézheti a történteket, változtatni rajtuk nem tud. A jókedélyű csavargó szimpatikus, rafinált, mégis cinikusan áll a mindennapokhoz, ami a hard-boiled krimik életunt detektívjeihez teszi hasonlatossá. A bűntényről azonban ezúttal nem a nyomozó számol be, hanem maga az elkövető. Az ő leírásában érthetjük meg, hogy nem létezett másik opció, az események csakis gyilkossághoz vezethettek.
A végzetszerűség mellett a történet másik jellemző eleme a kiábrándultság. Az amerikai álom már megbukott, a keményen dolgozó kisember könnyű boldogulásának ígérete szertefoszlott: nem maradt más, csak a rideg, keserves valóság. Cora Smith jól tudja ezt, egykor színésznőnek készült, és egy kifőzdés feleségeként végezte. Irtózik mindentől, ami körülveszi, ereje azonban nincs változtatni a helyzetén, legalábbis addig, míg Frank színre nem lép.
Kettejük kapcsolata a vágyakozás megtestesülése, ám nem csak a testi vágyé. A közöttük izzó szexuális vonzalom, ha nem is szelídül ártatlan szerelemmé, de a jobb élet reménységét jelenti mindkettőjüknek. Cora többet akar az élettől, Frank jól akar élni: a céljuk közössé válik, amikor az álmuk beteljesülését a másikban látják meg. Csupán egyetlen nagy lépés – Papadakis megölése – választja el őket a vágyott élettől.
A végzet azonban másként tervez, a véletlenek veszik át az események irányítását: az első gyilkossági kísérlet balul sül el, a második pedig, ha sikeres is, csak további bonyodalmakhoz vezet, amelyek révén betekintést nyerünk a noirok amorális világába. A gyilkosságból tárgyalás lesz, a tárgyalásból hírverés: Frank és Cora tragédiája két híres ügyvédrivális sakkjátszmájává lényegül át, amiben senki sem játszik tisztán.
Frank tudja magáról, hogy tisztességtelen, egy percig sem tagadja ezt az olvasó előtt. Követett már el bűnöket, de amikor Papadakisszal kell végeznie, úgy érzi, végre értelmes cél érdekében mocskolja be a kezét. A saját sorsa túlságosan nem érdekli (bár megmarad hedonistának), de Corába beleszeret, és sok vívódásába kerül, hogy melyikőjük boldogságát is vegye előre.
Cora még nem a noirok femme fatale-ja,
de erősen emlékeztet a „végzet asszonyára”. Erős nő, akit az élet egy gyenge, együgyű férfihoz láncolt, és kész részt venni szerencsétlen helyzetének véres megoldásában. Frankkel épp annyit harcol, mint amennyit vágyakozik utána: szerelmük igyekszik tiszta lenni, ám a paranoia hatja át. A nő katalizátorrá válik, a végzet végrehajtójává: a regény kulcsfordulatai Cora nélkül nem jönnének létre.
Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy A postás mindig kétszer csenget tényleg noir, felvonultatja azokat az elemeket, amelyeket kell: cinikus, amorális főhős; független főhősnő; kíméletlen világ; végzetszerűség; bűntény köré szerveződő történet. Azonban ez mégsem hagyományos krimi, a gyilkosság csak eszköze a cselekménynek, nem feloldandó rejtélye, célja.
Hiszen az egész sztori végeredményben Frank beismerő vallomása.
A krimiszerű elemekkel együtt egy párkapcsolati drámáról beszélhetünk. Az események mozgatórugója Frank és Cora helytelen szerelme, a páros mégis olyan őszintén vágyik egymásra, hogy óhatatlanul az ő boldogságukért szurkol az olvasó. A noirok világában azonban boldogság nem létezhet. A tragédia és a bukás elkerülhetetlen, igazságot pedig a sors szolgáltat.
Cain regényének jelentőségét hová lehetne ragozni, ha már atyja lett egy filmstílusnak? Az biztos, hogy megkerülhetetlen darab, hiszen a filmvilág alkotói is újra és újra visszanyúlnak hozzá: 1939-ben a francia Pierre Chenal dolgozta fel, 1943-ban az olasz Luchino Visconti Megszállottság címmel. 1946-ban a Lana Turner-John Garfield páros alakította a bukásra ítélt szerelmeseket, 1981-ben Jessica Lange és Jack Nicholson. Még a Bruce Willis főszereplésével készült A simlis és a szende krimisorozat nyitóepizódja is emléket állít neki. Hazánk is büszkélkedhet egy adaptációval: Fehér Gyögy Szenvedélye is ezen a történeten keresztül dolgozza fel a bűn és a bűnhődés viszonyát.
James M. Cain: A postás mindig kétszer csenget
XXI. Század Kiadó, 2018
Fordította: Uram Tamás
