Fókuszban Papírfény

Jennifer Lawrence receptkönyve – Jason Matthews: Vörös veréb

Még több, mint fél évet várnunk kell, mire a Vörös veréb a mozikba kerül – ám az olvasmányos és szélsőségesen filmszerű könyvváltozat jóvoltából már most pontos képet kaphatunk arról, mit is forgatnak Jennifer Lawrencék Budapesten.

A nyugdíjazott CIA-s Jason Matthews regénye a 21. századi kulisszák ellenére klasszikus, régisulis kémregény kettős ügynökökkel, kegyetlen leszámolásokkal és tiltott szerelemmel: a történetben egy fiatal orosz kém, Dominyika Jegorova beleszeret a CIA-s Nathaniel Nash-be – miközben Nash feladata a lány beszervezése, Dominyikáé pedig Nash titkainak, leginkább a soraikban megbúvó orosz áruló kilétének felfedése lenne, akit a férfi futtat. A novemberben érkező filmváltozatban Dominyikát Jennifer Lawrence, Nate-et Joel Edgerton alakítja, a rendező pedig Francis Lawrence lesz.

Le Carré nyomában?

A Vörös verebet előszeretettel hasonlítják John le Carré regényeihez, ami természetesen túlzás. Egyrészt stílusában is jelentősen eltér a letisztult, gyakran enigmatikusan szófukar le Carré-művektől: Matthews könyve kétségtelenül profi munka, mégis látványosan első mű, s mint ilyen, mindent akar. Azaz borzasztóan túlírt – a rengeteg mellékszál, anekdota és váratlan stílusbravúr mellett erről leginkább az a kissé elavult, 19. századi megoldás árulkodik, hogy mindenről és mindenkiről részletesen megtudjuk, hogy néz ki; még akkor is, amikor ennek semmi jelentősége nincs.

Ez persze a megfilmesítés szempontjából kész főnyeremény, hiszen receptkönyvként (ennek később még jelentősége lesz), tálcán kínálja a megoldásokat az adaptálóknak. Irodalmi alkotásként viszont kissé vegyes képet mutat a Vörös veréb: az eleje olyan, mintha egy gimnazista írta volna, aztán egyre ügyesebben kimunkált passzusokkal találkozunk. A megformáltsággal szemben viszont a mű szerkezete és a története kifejezetten élvezetes: a gyorsan, akár bekezdésenként váltakozó történetszálakkal ügyesen zsonglőrködik a szerző, a kötet végén pedig egy egészen virtuóz szekvenciát is kapunk, amikor Nate keresztülrohanását Európán egyetlen, végtelenül hosszú körmondatban ábrázolja Matthews.

A stílus mellett persze a minőség is különbözik le Carrétól, aki a közvélekedés szerint szépirodalmi magasságokba emelte a kémregény műfaját – Matthews pedig inkább meghagyja ponyvának. De jó ponyvának! A Vörös veréb a Dan Brown-féle olvasmányos, de azért tartalmas regénytípust idézi, csak Matthews szerencsére (Brownnal ellentétben) nem nézi hülyének az olvasót – igaz, nem is annyira pörgeti a cselekményt, mint kollégája. Az egykori hírszerző bestsellere tehát egyfajta középutat képvisel, amellyel könnyű kiegyezni: a stílus egyenetlenségeiért kárpótol az izgalmas történet és fordítva.

Bizonyára sokak számára van jelentősége annak is, hogy Matthews a foglalkozásából eredően belülről látja ezt a világot – az a tény, hogy a szerző a CIA-nek dolgozott valóban hitelesítheti a regényt, ám laikusként eldönthetetlen, mennyi a fikció és mennyi az igazság a bemutatott kémvilágban. És tulajdonképpen nem is ez a fontos: a Vörös veréb ugyanis nem elsősorban a kütyükről, a kémkedés technikai oldaláról szól, hanem sokkal inkább az emberi tényezőkre, az érzelmekre és tettekre épít. Matthews a velünk élő hidegháború abszurd, mégis véresen komoly hatásairól ír, ebben a világrendben pedig mellékes, hogy a felek éppen hogyan próbálják kijátszani, lehallgatni, leleplezni és tönkretenni egymást: a lényeg majd’ hatvan éve változatlan. Éppen ezért a regény a legjobb pillanataiban felülemelkedik az egyszeri kémtörténeten, és valami általánosabb érvényű jelenségről tudósít – ilyenkor valóban le Carré mélységeit idézi. Ennek ellenpontjaként egy pillanat alatt lerombolja az illúziót, amikor Matthews áttételek nélkül emeli be a jelen eseményeit a regényvilágba: Putyinnak például minden egyes megjelenése nevetséges, kezdve az első jellemzéssel:

„egy rideg, kék szemű, szőke skorpió”(20).

Hasonlóan megosztó fogás, hogy a regény hemzseg a sztereotíp nevektől (egy oroszt természetesen Ványa bácsinak, egy finnt Räikkönennek, egy franciát Delonnak hívnak) és helyszínektől. Szintén nehéz megbarátkozni Dominyika legfontosabb tulajdonságával: a lány különleges képessége a szinesztézia, azaz a zenei hangokhoz, illetve az emberek kisugárzásához, jelleméhez színeket társít. A hihetőség határán egyensúlyozó szuperképesség egy idő után könnyen követhető rejtvényhez teszi hasonlóvá a regényt: amelyik szereplő bíbor színben ragyog, abban megbízhatunk, míg a sárgákat jobb, ha elkerüljük… ennek nyomán az orosz vakond, Márvány kiléte is kitalálható, de talán nem is ez a lényeg – hiszen a Vörös veréb nem az illető lelepleződésével ér véget. Sőt, nem is igazán ér véget – ha az az érzésünk, hogy Dominyika története csak a könyv végén kezdődik igazán, nem járunk messze az igazságtól, a szerző ugyanis trilógiát tervez. A Palace of Treason angolul már meg is jelent, a The Kremlin’s Candidate pedig novemberben érkezik – reméljük, a magyar változatokra is számíthatunk!

Meglepő ráadásként Matthews a kém leleplezése mellett felkínál egy rejtettebb nyomozós játékot is az olvasónak: ezen a metaszinten ételeket kell keresni a történetben. A szerző legegyedibb és legszórakoztatóbb megoldása ugyanis az, hogy minden fejezet végén megosztja velünk az adott oldalakon előforduló egyik fogás receptjét – így egy idő után automatikusan az étkezésekre kihegyezve olvassuk a regényt. Hogy pontosan mi volt ezzel Matthews célja, számomra rejtély – az viszont biztos, hogy játéknak remek, sőt, néha bizarr stílustöréseket is előidéz: például amikor egy brutális haláleset után a lap alján egy ráksaláta receptje fogad. A Vörös veréb megvásárlásával mindenesetre egy szakácskönyvvel is gazdagabbak leszünk – és a megfilmesítés mellett a regény arra is kiválóan alkalmas, hogy végigfőzzük.

Ha valaki megtette, jelentkezzen!

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. [email protected]