Fókuszban Papírfény

Piknik a tengerparton – Jeff Vandermeer: Déli Végek-trilógia

Jeff Vandermeer: Expedíció

Az X Térség lezárt terület. Valami történt ott valamikor, azóta furcsa dolgok történnek, a természet törvényei nem a megszokott módon működnek, furcsa módokon halnak meg, tűnnek el és őrülnek meg az emberek, akik bemerészkednek – úgyhogy csak egy furcsa szervezet furcsa expedíciói tehetik be oda a lábukat. Ezek közül az egyiknek a – nem meglepő módon katasztrófába torkolló – útját követhetjük végig a Déli végek-trilógia első kötetében és a belőle készült Expedícióban.

A nézőpontszereplővel, a Biológussal együtt bedobnak a dolgok közepébe – csak kapkodjuk a fejünket az érthetetlen, rémisztő és összefüggéstelen események között. A világ, az események sok szempontból ismerősek – Lovecraft, Lem, a Sztrugackij-testvérek művei köszönnek vissza a fordulatokban, a lényekben, meg az egész expedícióban, amelynek tagjai a foglalkozásuk szerint csak mint „Biológus”, „Geodéta” vagy „Pszichológus” vannak megnevezve. Részben emiatt, részben meg a szinte embertelenül introvertált főszereplő, a Biológus miatt az elidegenedés olyan mértékben van jelen az Expedícióban, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz. Meg sem lepődünk, hogy az egyre inkább rémálomba forduló, érthetetlen események során a szereplők is egyre nagyobb gyanakvással tekintenek egymásra – miközben fogyatkozni kezd az amúgy sem túl népes csapat…

Igen, ez így egy sablon.

Szerencsére a műfaj legnagyobbjaitól „újrahasznosított” sablonokat Vandermeer igen jól forgatja, új kérdéseket vet fel, új világokat hoz létre segítségükkel.

Nála a világítótorony és a váratlanul megtalált, mélybe nyomuló üreg egy és ugyanaz, a torony őre és a csigalépcső falára fénylő, de vésztjósló jelentésű szavakat író lény szoros kapcsolatban vannak. A mesélő szép lassan megmutat egy-egy epizódot a múltjából is – ami által kicsit jobban megismerjük, de megszeretni őt vagy megérteni a rejtélyeket ezek után sem sikerül. A nézőpontkarakterrel – sőt, úgy egyáltalán, bárkivel a szereplők közül – nagyon-nagyon nehéz azonosulni. A Biológus nem csak hogy szélsőségesen introvertált személyiség, de emellett az expedíciók irányelvei szerint tele van beültetett, tudatalatti befolyásoltsággal – amiktől ugyan hamarosan megszabadul, de akkor meg az X Térség „fertőzi meg”, veszi át valamilyen – ő maga sem tudja milyen – mértékben felette az irányítást. Nem csoda, hogy egyáltalán nem kedveljük meg őt – és ezen nem segít az sem, hogy nagyon furán, szinte gépiesen írja le a történetét.

Ez persze lehet fordítói hiba vagy akár szándékos írói fogás is, az elidegenítés, a nyomasztás eszköze.

Már csak azért is érdemes a második kötetbe belefogni, hogy kiderüljön, melyik verzió igaz ezek közül.

A Kontroll pedig bebizonyítja, hogy Jeff VanderMeer nagyon is tud írni – itt szándékosságról van szó. Igaz, a fordító is más ebben a kötetben, de az is tény, hogy a Déli Végek nevű, az X Térség felderítését végző szervezethez érkező, a régi igazgató helyét átvevő ügynökpalánta története kifejezetten John Le Carré stílusában lett megírva. És – bár izgalomban nem veheti fel a versenyt az első rész akciódússágával vagy a Fantomfény egymásba fonódó sztorijaival – ez a legjobb, bizonyos szempontból legszórakoztatóbb kötet.

Jeff Vandermeer: Kontroll

Részben azért, mert az egész trilógiában Kontroll (a Déli Végek nevű szervezet új, titkos feladatokkal is megbízott igazgatója) az egyetlen figura, akivel legalább valamennyire lehet azonosulni. Az ő múltja is rövid, a történetet megszakító visszatekintések segítségével tárul elénk – de ebben a múltban vannak olyan fogódzók, emberi kapcsolatok, kudarcélmények és események, amik szimpatikussá tudják tenni őt. Az ehhez a kötethez választott kémregényes, a lényeges dolgok elhallgatásával majd hirtelen robbantásával operáló, a szándékok és érdekek titkos hálóját boncolgató stílus pedig kifejezetten érdekes – már annak, aki szereti az ilyesmit. Ugyanakkor a „biohorror”-szál itt is megmarad, az X Térség megmagyarázhatatlan rejtélyei immár a határon innen is éreztetik hatásukat, sőt, a totális őrület a végső fordulattal globális méreteket ölt.

A harmadik rész, a Fantomfény azonban nem a duzzadó „válság” emberiségre gyakorolt hatásával foglalkozik, hanem visszatérünk benne az X Térségbe – sőt, az X Térség múltjába, kialakulásának pillanataihoz is. Itt most nem egy-egy nézőpontkaraktert kapunk, hanem egy egész csokrot – a régi ismerősök mellé például megkapjuk a világítótorony őrének, és a Déli Végek első részben csúfos véget érő karakterének történetét is.

Így tehát jónéhány, az előző kötetekben már bemutatott eseménynek megismerjük a „másik oldalát” is.

Jeff Vandermeer: Fantomfény

Ez persze azzal jár, hogy egy csomó, eddig titokzatosnak, értelmetlennek vagy érthetetlennek látszó esemény magyarázatot kap. De nem kell félnie annak, aki nem szereti a szájbarágós magyarázatokat: a kiderülő titkok nem azok, amikre legjobban választ várunk. A legmélyebben lappangó, legfontosabb kérdések továbbra is olyanok, amelyek az olvasó lelkének legmélyére süllyedve, fel-felmerülve okoznak aztán nyugtalan gondolatokat – vagy érzékenyebbeknek akár rémálmokat…

Ugyanakkor ahogy kikerekedik a világ, egyre feltűnőbb, amikor ellentmondásba kerül önmagával.

És sajnos az utolsó részben már elég sok ilyen ellentmondás napfényre kerül. Az is egyre jobban látszik, hogy egy csomó horrorelem teljesen értelmetlen kellék. Valószínűleg lényegi része ennek a történetnek, ennek a stílusnak, ennek a trilógiának a zsigeri félelem. Ezt nem lehetett másként, „finomabban” megcsinálni. Ugyanakkor vannak jelenetek, naturalisztikus, borzalmas részek, amik bizony kilógó lólábak – igazából semmi jelentősége annak, hogy milyen szörnyű, véres vagy értelmetlenül kegyetlen dolgok történnek, csak túl hosszan volt „nyugis” a sztori, kellett már bele egy kis vér.

Az utolsó kötetben több ilyen fordulat, esemény is van – semmi, de semmi nem változna a történetben, ha nem így történnének. Például a világítótorony őrének utolsó estéje – azért alakul borzalmas eseményekkel telivé, mert csak. Egyszerűen nincs, ami indokolja. Az ilyet még elfogadtuk az Expedícióban, de az utolsó részre már látszik annyira a rejtély természete, hogy ki lehessen jelenteni, ennek semmi köze valójában az eseményekhez. És ez csak egy motívum – sajnos jópár ilyet találni.

Natalie Portman az Expedíció adaptációjában

Jeff VanderMeer tud írni, hatásos és érdekes elegyet gyúrt elődei ötleteinek felhasználásával – de hogy megérte-e, illetve megéri-e átküzdeni magát rajta az olvasónak, az már más kérdés… Nem könnyű, nyomasztó olvasnivaló a Déli Végek-trilógia, ami ugyanakkor nem érdektelen – főleg ha az ember szereti a különös sci-fiket, és nem riad vissza a horrortól sem.

 

Jeff VanderMeer: Expedíció

Agave, 2018
Fordította: Török Krisztina

Jeff VanderMeer: Kontroll

Agave, 2018
Fordította: Falvay Dóra

Jeff VanderMeer: Fantomfény

Agave, 2018
Fordította: Bottka Sándor Mátyás

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..