Magazin Papírfény

Úgy is szinte hibátlan, hogy csalódást okoz – Jo Nesbø: Szomjúság (11. Harry Hole kötet)

A Szomjúságban (The Thirst) Nesbø nem csak, hogy hozta a tőle elvárt magas színvonalat, de emelt is a téten: a legújabb Harry Hole könyv az eddigieknél is izgalmasabb, továbbra is kegyetlenül brutális, a karakterek révén mégis emberi és talán most a legerősebb a társadalomkritikai felhangja. Megérte éveket várni rá, még úgy is, hogy a végső fordulat az íróhoz képest kiábrándítóan kiszámítható és klisés – vagy éppen ezzel jutalmazza Nesbø a kitartó rajongókat? Spoilermentes kritika az otthon csak ősszel megjelenő könyvről.

Tíz korábbi sikeres Harry Hole-könyvvel a háta mögött, főleg úgy, hogy a legutóbbi Police kimagaslóan erős volt, Nesbønak bizonyítania kellett: a teljesen nyílt befejezést követően évekig váratta a rajongókat, aztán az új alkotás megjelenése előtt már hónapokkal elindult a marketingkampány.

A léc tehát kifejezetten magas volt, Nesbø azonban nem csak, hogy megugrotta, de szabályosan átrepült felette; még úgy is, hogy a rutinosabb skandináv krimi-kedvelőknek nem jelenthet meglepetést a történet fő csavarja. A Szomjúság az író összes védjegyét tartalmazza – izgalmas, véres, intelligens, elborzasztó és egyben elgondolkoztató – úgy, hogy mindemellett megújulni is képes volt.  Nesbø talán ezúttal a legáltalánosabban társadalomkritikus, míg Harry személyét illetően is most érünk leginkább révbe.

A történet egy új „vámpír” sorozatgyilkosról szól, aki a Tinder (alkalmi partner- és társkereső applikáció) alapján választja ki áldozatait, hogy aztán az egyéjszakás kaland tragikus véget jelentsen a védtelen nőknek. Az oslói rendőrség mindent megtesz, hogy kézre kerítsék a tettest, és a hatalmas médiafigyelem miatt nem hibázhatnak. Ekkor jön a képbe Harry Hole. Az események pedig lassan egyértelművé teszik, hogy az új gyilkosságok kapcsolódnak a Police-ban olvasottakhoz.

Ha pedig bárki is azt hinné, hogy ezt már látta, nincs új a nap alatt, az bizony téved.

Bár Nesbø abban is nagyon erős, hogy néhány oldal alatt közel kerüljünk az addig ismeretlen áldozatokhoz, most azzal tetőzi ezt, hogy hosszabban bontja ki és több szálon bonyolítja a cselekményt, amíg el nem jutunk egy-egy halálig. Ez a fajta központosított feszültségkeltés pedig nagyon hatásos, mert ezúttal nem csak izgulunk valakiért, hanem azt se tudjuk, hogy éppen kiért is kéne izgulnunk. Gyakorlatilag megsokszorozódik ezzel a feszültség mértéke, ahogy az epizodikus végkifejletek is mindig meglepetést is rejtenek magukban. A párhuzamos történetmesélés ilyen szintű alkalmazása miatt (amely még Nesbø munkásságában is relatíve újnak és frissnek mondható) eszméletlenül izgalmas és körömrágósan thrilleres az egész könyv.

Jo NesboDe nem csak az áldozatok kilétét fedő homály mértéke az egyetlen, amit az író tökélyre fejleszt. Az eddig is megszokott és jellemző volt, hogy a fejezetek nagy része úgy indul, az olvasó nem lehet benne biztos, hogy kiről is van szó éppen. A fontos férfikarakterek számának megnövelésével viszont ez végképp kiteljesedik és sok fejezet kezdete találós kérdésként lebeg. Ennél is fontosabb azonban, hogy mindez gyönyörűen kapcsolódik ahhoz az úthoz, amelyen az előző kötetek végigvezettek minket. A Szomjúság gyakorlatilag először teszi ki nyíltan, de legalábbis festi vastagra azt az egyenlőségjelet, amelyet az összes korábbi regényben éreztetett velünk Nesbø:

Harry semmivel sem jobb, mint azok, akiket kerget.

Mindennek megalapozására az író ismét az átgondoltan felépített és komoly önállósággal bíró mellékszereplőket is segítségül hívja. És bár ezúttal a Rakel-vonal kissé erőltetett, még így is szépen illeszkedik a főszereplővel való kapcsolatát olyannyira jellemző örökös viharba. A nő továbbra is a fényt jelenti, a jót szimbolizálja, és mindazt, amit Harry nem érdemel meg vagy nem akar megérdemelni. Ahogy az is nagyon pozitív, hogy megint sokat kell várni Harry felbukkanására, így a többi szereplő is nagyobb teret kap. (Arról nem is beszélve, hogy mennyire idegőrlő mindez a Police utolsó mondatait követően). Ez mindig jól jön egy ennyire egyszereplős univerzumban – mert Harry Hole igen is saját univerzummal rendelkezik, amely sötét, kegyetlen, sosem igazságos és éppen ezért fájóan emberi és őszinte.

Úgy is mondhatnánk, hogy reális. Az író sosem ódzkodott a társadalomkritikától, ám amíg a megelőző történetek jóval Norvégia- és Oslo-központúbbak voltak, addig a Tinder bevonásával most egy sokkal szélesebb kört véleményez Nesbø. És nem arra kell gondolni, hogy az alkalmi kapcsolatokat kereső nők megérdemlik a sorsukat. Sokkal inkább az internet általános árnyoldalaira világít rá a könyv, illetve az emberi kapcsolatok hiányára, és a teljes kiüresedésre. Hogy a személyes terek mennyire leszűkültek a technológia révén. Nem beszélve arról, hogy a különböző segédeszközökkel vámpírként tevékenykedő gyilkos mennyire szépen illeszkedik mindebbe. A vérszívó férfival megjelenő párhuzam kirívó és elgondolkodtató, bizonyítva, hogy

Nesbø mindig aktuális, modern témákat dolgoz fel, és reflektál a világ változásaira.

A könyv két dolog miatt azonban eltávolodik a hibátlantól. Egyrészt (remélhetőleg csak egyelőre) nincsen teljesen lezárva minden szál, azaz nem áll össze a kép, bizonyos magyarázatok hiányoznak. Ez a kisebbik baj, hiszen Nesbøt ismerve valószínűleg a lekerekítés a következő könyvre marad. Viszont aki kicsit is vonzódik a műfajhoz, vagy jobban követi a krimiket, thrillereket akár csak mozgóképes formában is, az szinte azonnal rá fog jönni, hogy mi is a fő csavar a könyvben. Ha meglepetés lenne a vége, ez jól is elsülhetne – hiszen érzelmi hullámvasútra rak fel minket az író azzal, hogy oldalról oldalra borzolja a kedélyeket: vajon igazunk van-e? Sajnos azonban a válasz: igen. Én személy szerint csalódtam eleinte, aztán felcsillant a remény, hogy Nesbø tényleg ennyire okosan játszik az olvasókkal – majd ismét elszomorodtam, mert becsapva éreztem magam, hogy ki tudtam találni a nagy katarzist. Ugyanakkor, bár valószínűleg most már csak a rajongó szól belőlem, az is elképzelhető, hogy amolyan jutalomnak szánta ezt az író: ha eljutottál a 11. könyvig, itt az esély, hogy egy szintre emelkedj velem és átlásd a megoldást. Ki-ki döntse el maga, melyik verzióban hisz.

Végezetül pedig egy jó tanács: senki ne ezzel a Harry Hole-könyvvel kezdje a sorozatot! Legalább a Police-t el kell olvasni hozzá, de természetesen legjobb, ha az első kötetig visszamegyünk, mert akkor értjük csak meg igazán a történeteket, a kapcsolatokat, a karaktereket, Nesbø egész stílusát és magát Harryt. Ezt a borzasztóan összetett, szerethető, mégis romlott és lecsúszott nyomozót, aki örökösen morális pengeélen táncol, harcolva saját démonaival. És bár a Szomjúság amolyan csúcspontot jelent a főhős életében, és azt is megkockáztatom, hogy ez a könyv Jo Nesbø ars poeticája, a játszma még koránt sincsen lefutva.

Mi pedig ismét éveket várhatunk a folytatásra. De legalább tudjuk, hogy megéri.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.