Öt évvel a Csillagainkban a hiba után megjelent John Green legújabb young adult (fiatal felnőtteknek szóló) regénye, a Teknősök végtelen sora, amelyben a tinédzserek szerelmének beteljesülését ezúttal nem a rák, hanem mentális betegség akadályozza.
John Green amellett, hogy vlogol, több mint egy évtizede tevékenykedik regényíróként, és neve előkelő helyet foglal el a legnépszerűbb YA írók toplistáján. Ha nem számítjuk azokat a könyveket, amiket társíróként jegyez (Hull a hó, Will & Will), eddig öt regénye jelent meg. 2005-ben debütált az Alaska nyomában című regénnyel – amelyből jelenleg a Hulu streamingszolgáltató készít sorozatot –, ezt követte a Katherine a köbön 2006-ban, majd a Papírvárosok, amiből Cara Delevingne főszereplésével készült filmadaptáció 2015-ben.
Az említett film és az előkészítési fázisban lévő sorozat létezése annak köszönhető, hogy a 2012-ben megjelent Csillagainkban a hiba két évvel későbbi filmadaptációja hatalmas hollywoodi siker lett.
Mióta Shailene Woodley és Ansel Elgort megfakasztották a nézők könnycsatornáit a rákos fiatalok tragikus szerelmi történetével, Green megkapta a „jól adaptálható szerző” címkét: nem véletlen, hogy a Csillagainkban a hibát is forgalmazó Fox egyből lecsapott a Teknősök végtelen sora megfilmesítési jogaira is. Green könyvei tényleg ideális alapanyagok a filmre vitelhez: történetei egyszerűek, mégis meg tudják érinteni az embert; a dialógusok szellemesek és többnyire hitelesek. Mindemellett
mindegyik regényében van egy emlékezetes metafora, hasonlat vagy más érdekes gondolat, ami kiemeli az átlagos tinitörténetek közül.
„Amikor először ébredt bennem gyanú, hogy esetleg fikció vagyok, hétköznapjaimat Indianapolis északi részén, egy állami finanszírozású intézményben, a White River Gimnáziumban tengettem” – ezzel a mondattal indul a Teknősök végtelen sora. A szorongással és kényszerbetegséggel (OCD) küzdő Aza később kifejti a pszichológusának, hogy miért érzi magát fikciónak. Az úgynevezett intruzív gondolatok gyakran átveszik az irányítást az akarata felett, ezért úgy érzi, mintha nem maga lenne saját sorsának kovácsolója. Hasonlatosnak érzi magát a regények szereplőihez, akiknek cselekedeteiről egy felsőbb hatalom, az író dönt.
A legtöbb embert foglalkoztatja a kérdés, hogy van-e szabad akaratunk, vagy más erők irányítanak minket, de Aza esetében jóval konkrétabb helyzetről van szó. A mentális betegsége miatt áll harcban önmagával, és ha a fejébe ékeli magát egy negatív gondolat, akkor nem tud másra gondolni: egyre mélyebbre és mélyebbre csúszik az önpusztító gondolatok spiráljában. Miközben igyekszik a mentális problémáitól terhelten túlélni a középiskolai éveket, Azát ráveszi az extrovertált barátnője, hogy a beígért pénzjutalom megszerzése érdekében derítsék ki, hova tűnt a törvény elől menekülő milliomos, Russel Pickett. Aza ezért kénytelen újra felvenni a kapcsolatot gyerekkori barátjával, Davis-szel – a szökött milliomos fiával.
A Teknősök végtelen sora nem a legjobb Green-könyv, de talán az eddigi lefontosabb. Bár tapasztalható némi progresszitivitás a társadalom mentális betegségekhez való hozzáállásában, még mindig rengeteg olyan ember van, aki szerint a depressziósoknak csak valami pozitív dologra kéne gondolniuk, a pánikbetegeknek pedig csak le kéne nyugodniuk. Rosszabb esetben pedig szimplán őrültnek bélyegzik a mentális problémákkal küzdőket, ezzel is megerősítve bennük azt a tudatot, hogy kilógnak a társadalom „normális” tagjai közül.
A tinédzserkor alapból érzelmileg felfokozott időszak az ember életében, ezért nagyon fontos, hogy a problémákkal küszködő gyerekek megértsék: nincsenek egyedül. Greennek köszönhetően most olvashatnak egy olyan nekik szóló könyvet, amiben a protagonistának nem az elnyomó hatalmat vagy a gonosz varázslókat kell legyőznie, hanem a saját önpusztító gondolatait.
Green szándékosan szembement nemcsak a stigmákkal, hanem a mentális betegségek romantizálásával is.
A Variety-nek adott interjújában elmondta, hogy mennyire hamisak a kulturális emlékezetben élő detektívtörténetek, ahol a főhős a mentális betegségei miatt lesz zseniális nyomozó (lásd: Sherlock Holmes). A Teknősök végtelen sorában is van nyomozás, ám azt cseppet sem segíti Aza szorongása, éppen ellenkezőleg, jócskán megnehezíti. (Egyébként a „mentális betegség egyenlő a zsenialitással” közhelyet nemrég Hannah Gadsby komikus is élesen kritizálta a Nanette című előadásában.) Green már korábban is nyilatkozott saját mentális betegségéről, így a könyv megírása egyértelműen személyes küldetés volt számára. Arra is érdemes lelkiekben felkészülnie az olvasónak, hogy mivel a romantizálás ellen született a regény, senki nem várjon varázslatos gyógyulást és boldog végkifejletet.
Egy olyan regényt, amit az írója szándékosan felemelő pillanatok és katarzis nélkülinek írt meg, nehéz azzal vádolni, hogy miért nem magával ragadóbb a történet, de kénytelen vagyok mégis ezt tenni. Legjobban a Csillagainkban a hibával összehasonlítva tűnnek fel a Teknősök végtelen sorának problémái, mert nagyon hasonló a két könyv alapszituációja. Mindkettőben a főszereplő egy tinédzserlány, aki a saját testével küzd. A Csillagainkban a hiba rákbeteg Hazeljét a fizikai teste hagyja cserben, Azát pedig a saját elméje. Azonban míg a Csillagainkban… egyik fontos üzenete pont az, hogy nem vagy egyenlő a betegségeddel,
a Teknősök végtelen sora nem igazán enged minket Aza szorongásán kívül bármi mással foglalkozni.
Félreértés ne essék, nem azzal van problémám, hogy a regény nem kíméli az olvasót a kegyetlen valóságtól, miszerint a szorongás és a kényszerbetegség is folyamatosan uralja az adott személy gondolatait és létezését. Hanem azzal, hogy eköré nem lett írva egy jó történet – ellentétben a Csillagainkban a hibával, ami egyszerre tud a rákról és az első szerelemről is szólni. A Teknősök végtelen sorának van egy bűnügyi szála, ami izgalmas és komplex nyomozás híján nem működik detektívtörténetként, illetve van egy romantikus szál is, ami szintén harmatgyenge (maradjunk annyiban, hogy Davis nem egy Augustus Waters). Ami viszont működik a regényben, az a két barátnő, Aza és Daisy kapcsolata. Greennek csak egyszer sikerült igazán jó szerelmi történetet írnia, viszont a barátsághoz mindig is értett. A Teknősök végtelen sora legemlékezetesebb pillanatai egyértelműen a két lányhoz, nem pedig a davises randikhoz köthetők.
Green annyira a saját személyes élményére koncentrált, hogy elfelejtett olyan olvasmányos regényt írni, ami milliókhoz tud szólni. A szorongásos betegségek rengeteg embert érintenek, ezért sokkal többen tudnának rezonálni Aza történetével, ha Green a baktériumoktól való rettegésen túl a szorongás szélesebb spektrumait is bemutatta volna. Lehet, hogy nem akart olyanról írni, amit nem ismer, ezért egyenlők Aza mentális élményei a sajátjaival, de ezzel akaratlanul is sokak elől elvágta az azonosulási lehetőséget. A cselekmény sem szolgál kárpótlásul, így a Teknősök végtelen sora csak egy egyszerolvasós könyv lett, nem pedig az új Csillagainkban a hiba.
John Green: Teknősök végtelen sora
GABO Könyvkiadó
Fordította: Szabó Luca
