Papírfény

Várjuk a feloldást – John le Carré: A kémek öröksége

John le Carré visszatér legjobb szereplőihez és egyik legnagyobb könyvéhez A kémek öröksége című új regényében.

Mi lehet a kémek öröksége? Ismerve John le Carrét, csak még több káosz és árulás. A vén író soha nem volt hajlandó egyenesen elismerni, hogy szereplői jót tettek a világgal, azt pedig végképp tagadja, hogy saját maguk jól jártak volna. Az áldozatos életek után mindig valaki más a nyertes – egy arisztokrata miniszter, egy Lord ez-és-ez, esetleg az amerikai kuzinok, de sose maguk a hivatalnokszerű, örökké elhanyagolt kémek.

Az ő sorsuk a folyamatos kétség. Le Carré erre építette az életművét: a morális szürke zónára, a sose-tudni-biztosan érzésére. A küzdő, általában jót tenni vágyó, de örökké kompromisszumokra kényszerülő titkosszolga a leg-lecarébb karakter.

Szóval amikor a nyugdíjas Peter Guillam, ama nagyszerű Smiley régi protezsáltja Londonban találja magát bírósági vádak kereszttüzében valami évtizedekkel azelőtti ügy miatt – amit politikailag módfelett kényelmes éppen most feszegetni, hisz a politika ma haladó, és ó mily rémes dolgok történtek régen, igazságtételre lesz itt szükség, tisztelt választóink –; nos, amikor Guillam Londonban találja magát, akkor a kémek öröksége úgy rántja magával a víz alá, mint a kivénhedt hajót a kraken.

A könyv nagy része visszaemlékezés. Változatos eszközökkel: narráció, gondolatok, jegyzőkönyvek, lejegyzett párbeszédek révén. A visszaemlékezés pedig Smiley és csapata egyik legfontosabb ügyének hátterét tárja fel, és ezzel le Carré egyik legfontosabb könyvébe csatlakozik vissza: Alec Leamas és Liz Gold tragikus történetébe, azaz A kém, aki bejött a hidegről című mesterműbe.

A formai kísérlet kiválóan működik. Akár jegyzőkönyvből, akár visszaemlékezésből elevenedik meg a régmúlt, szereplői éppoly mélyen emberiek, mint le Carré minden karaktere; a hómezőkön menekülés éppoly izgalmas, az irodai szópárbajok éppúgy tele feszültséggel. Mint mindig, a pompás szöveg mögött eleven sorsok sejlenek fel és tökéletlenül, ismerősen magunkfajta lények – de míg néhány le Carré könyvben (különösen a Smiley-trilógiában) láthatóan valamiféle diadal felé halad a cselekmény, addig itt a cél, előre láthatóan, a tragédia. Másképp nem is fűződhetne be az író egyik legjobb, legszomorúbb regényébe, A kém, aki bejött a hidegről drámájába.

Izgalmas? Annak hangzik. De minden szépségével együtt A kémek öröksége pusztán a történet szintjén ad hozzá ahhoz a régi ügyhöz.

Le Carré konzekvens író, nincsenek nagy világnézeti fordulatai. Nagyszerű szövegei ellenére a morális tartalom, a tanulság, s mögötte a világlátás nagyjából azonos minden könyvében. Ha van korlátja e nagy mesternek, ez az. Így hát A kémek öröksége

nem mond semmi olyat, amit eddig nem írt le az életmű

– nos, a legutolsó oldalig.

Körülbelül. Lehet, hogy az utolsó előttiig. Mindegy is, mert miután elolvastam, már semmi más nem érdekelt. Ha ez egy film lenne, Smiley belenézne a kamerába – de mert könyv, és mert le Carré nem mond nagyot, hát Smiley egy könyvtári karosszékben, habozva, csaknem kérdés formájában mondja ki, mint aki maga sem biztos benne…

Nem, nem árulom el, hogy mit. De le Carré vénségére beleállt a brit (európai) aktuálpolitikába. Semmiképp sem elegáns megoldás. Ha ujjongsz, azt csak azért teszed, mert történetesen egyetértesz vele.

Mindezzel együtt A kémek öröksége nem egy le carréi karrier-lezáró írás, legfeljebb Smiley történetét kerekíti le egy töprengésnyi szellemi katarzissal. Nem elég jó könyv ahhoz, hogy az író ezzel búcsúzzon; még puszta írásteljesítményben is láttunk már tőle sokkal jobbakat.

És egyébként is, le Carré kiadott már ennél sokkal jobb regényt is a Smiley-univerzum zárásául; az 1990-ben kiadott A titkos zarándok „az életmű egyik leghatásosabb darabja” –  írtuk róla kritikánkban, és pontosan azt éri el, amit A kémek öröksége nem: a lezárást, feloldást.

De persze le Carrénak még a másodvonalbeli művei is jelentős szépírói teljesítmények. A kémek öröksége is kiváló mű bármilyen tágabb irodalmi koordinátarendszerben. Csak épp tud ő ennél elegánsabbat is.

John le Carré: A kémek öröksége

Agave, 2017.
Fordította: Orosz Anna

Avatar

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya