Egy világméretű járvány után járunk pár évvel. Nem, ne ijedjetek meg, ez nem egy posztapokaliptikus történet megint. John Scalzi ezúttal nem ezzel a műfajjal kacérkodott, inkább nyomozós, politikai kérdéseket feszegető krimiről van szó. Ami különleges benne, az a környezet: egy olyan világ, amiben egy egész ipar épül a betegség áldozataira.
A világ ugyanis köszöni, jól van. Bár elég sokan meghaltak, még többen csúnya náthaként átvészelték a vírust – egy részük pedig, a betegség mellékhatásaként, elvesztette a kapcsolatot a teste és a tudata között. Igen, ez elég durván hangzik, de a probléma a regény jelenkorára elég jól megoldódott: miközben testük tápcsövekkel meg mindenféle egészségügyi kütyüvel van karbantartva, a „hadenesek” elég jól élik világukat: a motorizált tolószék nekik megfelelő verziójába, androidszerű szerkezetekbe (szrípiókba) helyezik át tudatukat, így tudnak mozogni, társadalmi életet élni, dolgozni. Ja, és persze ott van nekik az Agora, a virtuális világ, amiben a tudatuk szabadon kóborolhat, csetelhet.
Ez ugyanis csak az alapszituáció: de sok minden következik ebből. Hadenes tüntetések, ellenük való pogromok, atrocitások, sőt gyilkosságok – ezekkel kezdődnek főhősünk, egy ifjú FBI-os hadenes első hétköznapjai.
A nyomozás izgalmas, a tét – mint ahogy menet közben egyre világosabban kiderül – nagy, Sclazi szokás szerint nagyszerű karaktereket, és még annál is jobb, humoros, élő, friss és hiteles párbeszédeket ír bele ebbe a regényébe is. Az egész környezet, sőt, a téma, a fura szubkultúrák, a gép és ember kapcsolata, a tudatáthelyezés na meg a mindenütt jelenlévő internet miatt sokszor az az érzése az olvasónak, hogy a Bezárt elméket akár William Gibson is írhatta volna. Csak Scalzi sok szempontból sokkal könnyebben olvasható Gibsonnál; ő sokkal több humorral és akcióval, izgalommal dolgozik, és egyszerűbb stílusban ír. Igaz, egy kicsit így olyan a hatás, mintha emiatt kevésbé lenne „mély”, de erre nem vennék mérget; van azért ebben is tartalom bőven. Milyenek az emberek, mit tesz velük a hatalom, és mit tesz velük a technológia? Függ-e az emberség attól, hogy mennyire „gépesített”, azaz mennyi gép kell az adott személy életben tartásához? Bármennyire is fura és idegen először ez az elképzelt jövő, amelyben játszódik, az, ahogyan viselkednek benne az emberek, ugyanolyan mint a mi valóságunkban, és ez közel hozza a történetet.
Egyszóval nagyszerű scalzis regényről van szó – ami ugyanakkor nem a legjobbja. A végére ugyanis egy kicsit elfogy a lendület. Az izgalmas cselekmény, az érdekes, E/1-ben mesélő főszereplő már az első oldalakon beránt a bonyolult alaphelyzet ellenére is. De ahogy tekerednek kifelé a szálak, és elérünk a nagy rejtélyhez, egy kicsit érdektelenné kezd válni a Bezárt elmék. Mintha kifogyna belőle a szufla – ráadásul a nagy leleplezés éppen úgy előre láthatatlan, mint a legtöbb „ki volt a gyilkos” krimiben. Persze, biztos van, aki ezt szereti ebben a műfajban, de engem speciel idegesít.
Ennek ellenére nagyon érdemes elolvasni Scalzinak ezt a könyvét is; aki ismeri az írót, az úgysem hagyja ki, aki pedig még nem találkozott vele, az a világhírnevet hozó Vének háborúja helyett kezdheti az ismerkedést akár ezzel is – nem fogja megbánni.