Papírfény

Csuda egy orgia – John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Meg van az az idős néni, aki térfigyelő-kameraként pásztázik a padon, és világgá suttogja a legfrissebb pletykákat? A maszk alatt azonban John Updike mosolyog, amint szorgosan körmöli Az eastwicki boszorkányokat. 

Alexandra, Jane és Sukie annak ellenére, hogy teljesen más egyéniségek, mégis sok a hasonlóság közöttük. Mindhárman egyedülálló harmincas nők, mindhármuk gyönyörű, mindhárman boszorkányok. És persze mindhármuknak a feje tetejére áll az egyébként sem egyszerű élete, amint betoppan városukba az ördögi vonzerőt sugárzó, megalomán, exhibicionista milliomos, Darryl van Horne. Mindhárom dámát az ujjai köré csavarja, s ezzel Eastwick kellemes közösségében felüti a fejét a „botrány, mely mint a való élet füstje, bodorodva száll föl és foszlik legendává” .

Képzeljük el, amint egy békés, kora nyári napon, ágyunk kényelmében nézzük az éppen futó ValóVilág új részét, miközben hallójáratainkat a ’80-as évek osztrák szoftpornóinak legizgatóbb soundtrack-je cirógatja, ám hirtelen ránk töri az ajtót a Barátok közt egymást pocskondiázó stábja. Pocsék élmény.

Az eastwicki boszorkányok csalárd “háziasszonyainak” erkölcstelen viselkedése épp annyira megvetendő, mint az említett értékporlasztó produktumok. De Updike az önmagukban semmitmondó alkotóelemekhez hozzáadja önön zsenialitását. Az így kikotyvasztott bájos ital pedig mára

Amerika kisvárosi, fehér középosztályának ikonikus szatírájává érett.

A három primadonna és az ő fajankó szeretősereglete nem tiszteli sem a házasság szentségét, sem az anyaságot, mialatt vetésforgóban körbeszexelik az egész várost, fittyet hányva az otthon rájuk váró gyermekeikre. Updike amennyire köntörfalazás nélkül, teljesen direkt mód szövi cselekményét és a főszereplők egyre mélyülő őrületét, karakterei annál kevésbé hajlandóak felvállalni romlottságukat. Sőt, némelyikük azzal a küldetéstudattal csalja meg a párját, hogy ezzel neki tesz jót.

Mégis imádnivalóak. Updike szóhasználatával, kreatív humorával, a parányi részletek metaforikus asszociációival és polgárpukkasztó orgiájával intenzív színekkel tölti fel az egyébként fásult, szürke világot.

Akárcsak a néni a padon, aki élete nagy történetét tárja a nagyérdemű elé. Egy átlagos kisváros átlagos polgárainak átlagos életébe kalauzol minket, amit egy friss és ropogós pletykához hűen tálal Updike. Hosszú sorokat átívelő barokkos körmondatokban mesél, miközben ő maga is elveszik az érdektelen részletek (mint pl. egy férfi micsodájának vagy egy női mellbimbónak) hajszálpontos leírásában, s mintha egy levegővétellel szaporítaná a szót, hiszen alfejezetei közt a tördelés ritka, mint a fehér holló.

Egy izgalmas pletyka központi eleme mégis a túlkapás, a költői túlzás. Az eastwicki boszorkányok esetében ez éppen a boszorkányság. Updike történetében a vonzó nők csáberejéből és hangulatingadozásából sarjadó szokatlan események (pl. szétszakadó gyöngysor, vagy egy tomboló nyári vihar) az idő előre haladtával áttétes rákot keltő, okkult mágiába hajlik. Mégsem kapunk egyértelmű bizonyítékot arra vonatkozólag, hogy

valódi varázserőről van-e szó vagy csupán az író rafinált stilizálásáról, az idős néni túlkapásáról.

Az eastwicki boszorkányok csupán egy szaftos, értelem mentes helyi szenzáció volna? Korántsem. Az írás 1984-es megjelenésének táján a feminitás becsmérlésének kritikájával illették. Tény, hogy szereplőinek megkérdőjelezhető moralitása sokak számára, első ránézésre szexuális degradálásnak tűnik. Azonban ez az a konzervatív hozzáállás, amit az író nem titkoltan támadni igyekszik, mind a cselekmény, a ’60-as évek végi,’ 70-es évek eleji, mind a megjelenése idejének maradi világképét.

Hovatovább, tiszteletét fejezi ki a fanyalgók szerint a regényében alábecsült szebbik nem irányába. A „boszorkány” megnevezés talán a legősibb sértés a nőkre nézve, Alexandráék esetében viszont a lehető legszebb dicséret. Updike értelmezés szerint a boszorkányság nem átok, ártás vagy démoni erő. Hanem hatalom. Az a hatalom, ami a kezdetek kezdete óta csakis a nőké, velük született erő, amit férfi soha nem kaparinthat meg, a nőiség. Nélkülük nem létezne a világ, s mégis, a történelem során folyton elnyomták és beskatulyázták őket, és „gyengébbik nem”-nek keresztelték a kizsákmányoló férfiak. Az eastwicki boszorkányok a bizonyíték rá, mekkorát tévedtek. Ez az üzenet a szexuális zaklatások korában új értelemmel töltődik fel.

Az ördögi történet rengeteg potenciált tartogat magában, természetesen fel is keltette a filmstúdiók érdeklődését. Sajnos a sztárparádéval (Jack Nicholson, Michelle Pfeiffer, Susan Sarandon, Cher) készült, 1987-es adaptáció a legbanálisabb koncepciót hozta tető alá. Updike kotyvalékábol kiszűrte az író tehetségét, azt pedig már fentebb említettem, hogy ez milyen élményt kínál.

A néhai, kétszeres irodalmi Nobel-díjas klasszikus szatírája egy igazán jól működő, pikáns titok, amit már persze mindenki ismer. Amit mindenki megvet, és ami furdalja mindenki kíváncsiságát. Görbe tükröt állít a kertvárosok unatkozó nyárspolgárjának és a fától az erdőt nem látó, megfogalmazásának módját kritizálóknak, miközben napjaink egyik legfontosabb konfliktusában foglal álláspontot. Csuda egy élményorgia! 

 

John Updike: Az eastwicki boszorkányok

XXI. Század Kiadó, 2019
Fordította: Göncz Árpád

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..