Papírfény

Az őrület manifesztációja – Joseph Heller: A 22-es csapdája

A 22-es csapdája egy olyan háborús regény, ami nem a háborúról szól, hanem arról, mit tesz a háború az emberrel. A főszerepben egy tábornyi katona áll, akiket fizikailag a harcok őrölnek fel, mentálisan pedig a saját vezetőségük. Ebben a világban, amely nem is olyan idegen a sajátunktól, mindenki valamiféle rögeszmébe menekül, ugyanis csak az őrület óvhatja meg a józan eszüket.

Jospeh Heller legismertebb regénye egyben az első is, amit írt: a szatirikus, háborúellenes kiáltványnak is beillő A 22-es csapdája. Heller a II. világháborúban bombázótisztként szolgált az olasz fronton, ami nemcsak arra szolgál magyarázatként, honnan jött az ötlet, hanem arra is, miért tudja ennyire bensőségesen ábrázolni a hadszínterek lélekölő őrültségét. A 22-es csapdája különleges háborús regény, amiben a háború nem esemény, hanem atmoszféra.

A könyv többféle adaptációt megélt már. 1970-ben még maga Heller is segített Mike Nichols rendezőnek a filmváltozat elkészítésében, amelyben olyan színészek szerepeltek, mint Jon Voight, Martin Sheen, Anthony Perkins vagy Orson Welles. A regényben foglaltak aktualitását mutatja, hogy idén a Hulu is elővette egy minisorozat erejéig, ebben George Clooney, Hugh Laurie, Kyle Chandler és Christopher Abbot játszik. Ennek apropóján a Gabo Kiadó új köntösbe öltöztetve adta ki A 22-es csapdáját.

A „22-es csapdája” mint kifejezés azóta szállóigévé vált, használjuk minden olyan helyzetre, amelyből nem lehet kikeveredni. Mit is jelent valójában ez a csapda? A regény szellemiségében egyetlen mondattal meg lehet magyarázni: a 22-es csapdája az a 22-es csapdája. Ez egyszerre a legszűkebb és legkimerítőbb definíció, ami a végletekig logikus, és könnyedén belátható, hogy tökéletesen helyes leírása a helyzetnek.

A 22-es paragrafus nem egyetlen törvény vagy rendelkezés, voltaképp nem is létezik, mégis mindenre feljogosít mindenkit.

A regény az önálló életre kelő szabályokról, a saját farkába harapó érvelésekről és dilemmákról szól. A történet középpontjában Yossarian bombázótiszt és a Pianosa Bázison állomásozó katonák állnak. Az amerikai csapatok a németekkel állnak háborúban, mégis ők jelentik rájuk a legkisebb veszélyt – olyannyira, hogy a regény lapjain még csak fel sem bukkannak. Yossarian szerint a valódi fenyegetést mindenki más jelenti, ugyanis mindenki őrült a táborban és ezzel együtt mindenki az ő életére tör. Elvégre a németek legalább őszintén vállalják a céljukat, miközben az amerikaiak titokban dolgoznak az ő elveszejtésén.

Yossarian egyszerű ember: utálja a halál gondolatát, szereti az életet és imádja a nőket, főleg a könnyen kapható fajtát, akikkel tömve vannak a felszabadított olasz városok. Kiváló bombázótiszt, ugyanakkor a frontvonalról nem tud menekülni. A pianosaiakat vezető Catchart egyszerű katona: a legfőbb célja, hogy elnyerje felettesei megbecsülését, és tábornoki rangra emelkedjen. Ehhez a leghősiesebb utat választja, az osztagát minden adandó alkalommal önként jelentkezteti a bevetésekre, miközben a teljesítendő repülések számát is egyre csak emeli, így senki nem tud hazajutni a táborból.

Yossariannak nemcsak az ezredes nagyravágyásával kell megküzdenie, hanem szinte mindenki más őrültségével is. Orr, az aprócska barkácsmester egyfolytában bütyköl a közös sátorban. Milo, a géhás tiszt szindikátust vezet, aminek mindenki a tagja és amivel mindenki jól jár. Éhenkórász Joe-nak rémálmai vannak, Félkupica Fehér Főnök tüdőgyulladásban kíván meghalni, McWatt pedig mindig Yossarian sátra fölött viszi el a repülőgépét. És ez még a fele sincs azoknak a karaktereknek, akik megkeserítik a főhős életét – mindegyikük élettel teli, valóságszagú figura.

Heller történetvezetése tökéletesen illusztrálja Yossarian táborának őrültségét.

Negyvenkét fejezeten át meséli el a sztorit, mégis mintha sosem haladnánk semerre, csak toporognánk egy helyben.Pontosabban inkább ugyanazt a néhány ösvényt járjuk be keresztül-kasul. Az események időrendjét nem egyszerű meghatározni, ugyanis minden történést többször, több szemszögből látunk, és látszólag semmi logika nincs abban, mikor melyikre ugrunk – akár egy bekezdés közepén is válthatunk egyik helyszínről a másikra. Ezt tovább „súlyosbítja”, hogy a történet időnként elakad: Heller parttalan párbeszédeket nyújt el oldalakon át, képes néha a legérdektelenebb részletben elmerülni.

A 22-es csapdája (1970)

Álljon itt egy példa: „Nincs mód arra, hogy tényleg mindent tudjunk, ezt is tudta, sőt azt is, hogy még azt se tudhatjuk, valóban nincs-e mód arra, hogy tényleg mindent tudjunk.” Ilyen eszmefuttatásokkal van tele a könyv, lamentálásokkal, amelyek egy adott rendszerben logikusnak hatnak, mégis nevetséges ostobaságok. Ettől A 22-es csapdája nehézkessé és fárasztóvá válik, olyan, mintha a felét ki lehetne vágni, és nem vesztene semmit – azonban épp ez benne a csapda.

Annyira belefáradunk a szereplők kényszeresen ismételt, érthetetlen hülyeségeibe, hogy amikor a halál először szembejön velünk, szabályosan letarol.

Mert a háttér változatlanul a háború, hiába fedi el azt a szatirikus humor. Miközben mindenki a maga kis őrületébe menekül, hogy így őrizze meg a józan eszét, az öldöklés zajlik, és annak áldozatai is lesznek. Ezt pedig nem lehet ép ésszel bírni. Yossarian rögeszméje és paranoiája egyfajta feldolgozási mechanizmust, és épp ettől lesz ő is olyan őrült, mint mindenki más. Ebben a regényben egyetlen normális ember sincsen. A szerzőnek azonban van még egy utolsó csavar a tarsolyában: minden rettenet ellenére a regény nem lesz depresszív. Gyomorszorító igen, de mégis megmarad végeredményben optimistának – és a végsőkig hisz az emberben.

A középpontban épp ezért az emberek állnak. Nem a harcok, a nagy hadműveletek vagy a pátoszos elképzelés arról, milyen katonának lenni. Ha valaki meghal, azt nem szétvetett karokkal, szomorú hegedűszóra vagy trombitafanfárra teszi, hanem csak… nincs többé. Heller regénye őszinte és hiteles, nem a dicsőséget keresi a katonalétben, hanem annak elborzasztó, embert próbáló mivoltát örökíti meg. Mindezt könnyed humorral teszi, azonban úgy, hogy az ne vonja el a figyelmet a legfőbb üzenetekről.

A 22-es csapdája (2019)

Maga a könyv és az üzenetek persze nem működnének ilyen jól, ha nem lenne benne a címben is foglalt, önálló szereplőnek számító szabály. A katonai bürokrácia, ami nincs tekintettel az életekre, ami hatalommal ruházza fel az ambiciózust, és hagyja neki, hogy eltiporjon mindenki mást. Ha belegondolunk, ez a fajta kicsavart, megoldhatatlan helyzet nem csak háborúkban jelentkezik, ott van a mai, modern társadalmakban is. A szabályok, amik nem az emberekért vannak, hanem saját magukért, mindannyiunk életét megkeserítik. És lehet, hogy ha elgondolkoznánk rajta, rájönnénk, hogy mi pontosan milyen őrületben keresünk menedéket előlük. A 22-es csapdája szerint azonban az élet az őrületen túl kezdődik.

 

Joseph Heller: A 22-es csapdája

Gabo Kiadó, 2019
Fordította: Papp Zoltán

Avatar

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya