Fókuszban Papírfény

Az őrület manifesztációja – Joseph Heller: A 22-es csapdája

A 22-es csapdája egy olyan háborús regény, ami nem a háborúról szól, hanem arról, mit tesz a háború az emberrel. A főszerepben egy tábornyi katona van, akiket fizikailag a harcok őrölnek fel, mentálisan pedig a saját vezetőségük. Ebben a világban, amely nem is olyan idegen a sajátunktól, mindenki valamiféle rögeszmébe menekül, ugyanis csak az őrület óvhatja meg a józan eszüket.

Jospeh Heller legismertebb regénye egyben az első is, amit írt: a szatirikus, háborúellenes kiáltványnak is beillő A 22-es csapdája. Heller a II. világháborúban bombázótisztként szolgált az olasz fronton, ami nemcsak arra szolgál magyarázatként, honnan jött az ötlet, hanem arra is, miért tudja ennyire bensőségesen ábrázolni a hadszínterek lélekölő őrültségét. A 22-es csapdája különleges háborús regény, amiben a háború nem esemény, hanem atmoszféra.

A könyv többféle adaptációt megélt már. 1970-ben még maga Heller is segített Mike Nichols rendezőnek a filmváltozat elkészítésében, amelyben olyan színészek szerepeltek, mint Jon Voight, Martin Sheen, Anthony Perkins vagy Orson Welles. A regényben foglaltak aktualitását mutatja, hogy idén a Hulu is elővette egy minisorozat erejéig, ebben George Clooney, Hugh Laurie, Kyle Chandler és Christopher Abbot játszik. Ennek apropóján a Gabo Kiadó új köntösbe öltöztetve adta ki A 22-es csapdáját.

A „22-es csapdája” mint kifejezés azóta szállóigévé vált, használjuk minden olyan helyzetre, amelyből nem lehet kikeveredni. Mit is jelent valójában ez a csapda? A regény szellemiségében egyetlen mondattal meg lehet magyarázni: a 22-es csapdája az a 22-es csapdája. Ez egyszerre a legszűkebb és legkimerítőbb definíció, ami a végletekig logikus, és könnyedén belátható, hogy tökéletesen helyes leírása a helyzetnek.

A 22-es paragrafus nem egyetlen törvény vagy rendelkezés, voltaképp nem is létezik, mégis mindenre feljogosít mindenkit.

A regény az önálló életre kelő szabályokról, a saját farkába harapó érvelésekről és dilemmákról szól. A történet középpontjában Yossarian bombázótiszt és a Pianosa Bázison állomásozó katonák állnak. Az amerikai csapatok a németekkel állnak háborúban, mégis ők jelentik rájuk a legkisebb veszélyt – olyannyira, hogy a regény lapjain még csak fel sem bukkannak. Yossarian szerint a valódi fenyegetést mindenki más jelenti, ugyanis mindenki őrült a táborban és ezzel együtt mindenki az ő életére tör. Elvégre a németek legalább őszintén vállalják a céljukat, miközben az amerikaiak titokban dolgoznak az ő elveszejtésén.

Yossarian egyszerű ember: utálja a halál gondolatát, szereti az életet és imádja a nőket, főleg a könnyen kapható fajtát, akikkel tömve vannak a felszabadított olasz városok. Kiváló bombázótiszt, ugyanakkor a frontvonalról nem tud menekülni. A pianosaiakat vezető Catchart egyszerű katona: a legfőbb célja, hogy elnyerje felettesei megbecsülését, és tábornoki rangra emelkedjen. Ehhez a leghősiesebb utat választja, az osztagát minden adandó alkalommal önként jelentkezteti a bevetésekre, miközben a teljesítendő repülések számát is egyre csak emeli, így senki nem tud hazajutni a táborból.

Yossarinnak nem csak az ezredes nagyravágyásával kell megküzdenie, hanem szinte mindenki más őrültségével is. Orr, az aprócska barkácsmester egyfolytában bütyköl a közös sátorban. Milo, a géhás tiszt, szindikátust vezet, aminek mindenki a tagja és amivel mindenki jól jár. Éhenkórász Joe-nak rémálmai vannak, Félkupica Fehér Főnök tüdőgyulladásban kíván meghalni, McWatt pedig mindig Yossarian sátra fölött viszi el a repülőgépét. És ez még a fele sincs azoknak a karaktereknek, akik megkeserítik a főhős életét – mindegyikük élettel teli, valóságszagú figura.

Heller történetvezetése tökéletesen illusztrálja Yossarian táborának őrültségét.

Negyvenkét fejezeten át meséli el a sztorit, mégis mintha sosem haladnánk semerre, csak toporognánk egy helyben.Pontosabban inkább ugyanazt a néhány ösvényt járjuk be keresztül-kasul. Az események időrendjét nem egyszerű meghatározni, ugyanis minden történést többször, több szemszögből látunk, és látszólag semmi logika nincs abban, mikor melyikre ugrunk – akár egy bekezdés közepén is válthatunk egyik helyszínről a másikra. Ezt tovább „súlyosbítja”, hogy a történet időnként elakad: Heller parttalan párbeszédeket nyújt el oldalakon át, képes néha a legérdektelenebb részletben elmerülni.

A 22-es csapdája (1970)

Álljon itt egy példa: „Nincs mód arra, hogy tényleg mindent tudjunk, ezt is tudta, sőt azt is, hogy még azt se tudhatjuk, valóban nincs-e mód arra, hogy tényleg mindent tudjunk.” Ilyen eszmefuttatásokkal van tele a könyv, lamentálásokkal, amelyek egy adott rendszerben logikusnak hatnak, mégis nevetséges ostobaságok. Ettől A 22-es csapdája nehézkessé és fárasztóvá válik, olyan, mintha a felét ki lehetne vágni, és nem vesztene semmit – azonban épp ez benne a csapda.

Annyira belefáradunk a szereplők kényszeresen ismételt, érthetetlen hülyeségeibe, hogy amikor a halál először szembejön velünk, szabályosan letarol.

Mert a háttér változatlanul a háború, hiába fedi el azt a szatirikus humor. Miközben mindenki a maga kis őrületébe menekül, hogy így őrizze meg a józan eszét, az öldöklés zajlik, és annak áldozatai is lesznek. Ezt pedig nem lehet ép ésszel bírni. Yossarian rögeszméje és paranoiája egyfajta feldolgozási mechanizmust, és épp ettől lesz ő is olyan őrült, mint mindenki más. Ebben a regényben egyetlen normális ember sincsen. A szerzőnek azonban van még egy utolsó csavar a tarsolyában: minden rettenet ellenére a regény nem lesz depresszív. Gyomorszorító igen, de mégis megmarad végeredményben optimistának – és a végsőkig hisz az emberben.

A középpontban épp ezért az emberek állnak. Nem a harcok, a nagy hadműveletek vagy a pátoszos elképzelés arról, milyen katonának lenni. Ha valaki meghal, azt nem szétvetett karokkal, szomorú hegedűszóra vagy trombitafanfárra teszi, hanem csak… nincs többé. Heller regénye őszinte és hiteles, nem a dicsőséget keresi a katonalétben, hanem annak elborzasztó, embert próbáló mivoltát örökíti meg. Mindezt könnyed humorral teszi, azonban úgy, hogy az ne vonja el a figyelmet a legfőbb üzenetekről.

A 22-es csapdája (2019)

Maga a könyv és az üzenetek persze nem működnének ilyen jól, ha nem lenne benne a címben is foglalt, önálló szereplőnek számító szabály. A katonai bürokrácia, ami nincs tekintettel az életekre, ami hatalommal ruházza fel az ambiciózust, és hagyja neki, hogy eltiporjon mindenki mást. Ha belegondolunk, ez a fajta kicsavart, megoldhatatlan helyzet nem csak háborúkban jelentkezik, ott van a mai, modern társadalmakban is. A szabályok, amik nem az emberekért vannak, hanem saját magukért, mindannyiónk életét megkeserítik. És lehet, hogy ha elgondolkoznánk rajta, rájönnénk, hogy mi pontosan milyen őrületben keresünk menedéket előlük. A 22-es csapdája szerint azonban az élet az őrületen túl kezdődik.

 

Joseph Heller: A 22-es csapdája

Gabo Kiadó, 2019
Fordította: Papp Zoltán

Vida László

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..