Joyce Maynardnak nem az első regénye kerül vászonra, de talán itt láthatunk valami olyan egységet könyv és film között, ami érdekessé teszi ezt a vállalkozást. A kertvárosi asszonyok ezúttal sem a regényben, sem Kate Winslet által a vásznon nem azt a jó módú polgárságot hozzák, ami oly gyakran a kortárs irodalom és film célkeresztjébe kerül. Az a kuszaság, ami a filmben kicsit zavaró volt, itt éppen izgalmas lett.
Mert azt elmondhatjuk, hogy amíg a film sokkal inkább egy párkapcsolati történet, amelyben háttérbe szorul anya és fia kapcsolata, addig a regényben sokkal inkább érezhető a fiúnak mint elbeszélőnek az érzésvilága, gondolatai, egyértelmű, hogy a könyvben sokkal inkább az ő motivációi mutatkoznak meg.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a filmek szempontjából nem egy újonc alkotóról van szó. Joyce Maynardot az irodalmi bulvár leginkább úgy ismeri, mint J. D. Salinger, a Zabhegyező szerzőjének a szeretőjét (ebben annyi a pikantéria, hogy Salinger harmincnégy évvel volt idősebb az írónőnél), pedig beszélhetnénk arról, hogy a Nyárutó nem az első filmre vitt Maynard regény. Gus van Sant kiemelkedő alkotása, a Majd’ megdöglik érte nemcsak hogy az írónő regényéből készült, hanem egy kisebb szerep erejéig még meg is jelenik benne.
Apa kell a házhoz, még ha ehhez egy túszejtés kell a helyi szupermarketben, hogy a házából szökőévente egyszer kilépő nő lakását rejtekhelyéül kiszemelje magának a keresett rab. Az előzőleg kényszerből, majd szerelemből befogadott férfi egyszerre hiányzó apa és az eddigi anya-fia „idillt” megbontó magánlaksértő szökött fegyenc. Nézőpont kérdése, tizenhárom éves fejjel pedig komoly dilemma, hogy minek higgyek: a szememnek vagy a szívemnek. Vagy beszélhetnénk inkább arról, hogy a Nyárutó a szintén Kate Winsletben végződő A szabadság útjaihoz hasonlóan a keleti parti kertvárosi idill fonákját mutatja meg; de micsoda különbség, hogy amíg az előzőben a jómód teszi tönkre háziasszonyunkat, addig az utóbbiban az agorafóbia és a depresszió. Nyilvánvaló, hogy csak ez kell egy tizenhárom éves fiúnak, egy soha ki nem mozduló, egy senkivel szóba nem álló anya, akivel talán jobb nem is megbeszélni a domborodó női mellek egyre feltűnőbb jelenségét, meg minden egyéb serdülőkori útkeresési állomását.
Jobban látjuk megvalósulni ezt a dilemmát a regényben, mint lehetett a filmben, persze nem véletlenül feltétlenül probléma ez, inkább csak ugyanúgy nézőpont kérdése. Vagyis hogy mit szeretnénk látni: coming of age történetet a fiú, romantikus drámát az anya vagy mezei krimit a férfi szemszögéből. Noha vegytisztán egyiket sem szeretné adni sem a könyv, sem a regény, ám amíg előbbi a szerelmi történetre domborít jobban, addig utóbbi a gyerek motivációit figyeli, és írja le az akkor már majd’ 60 éves írónő tollából.
Nem kérdés, hogy ez a regény is igazolja az ilyenkor gyakori jéghegy-félelmünket. Vagyis hogy minden filmre vitt irodalmi mű olyan, mint egy nagy jéghegy, aminek víz alatti része a regény, ami pedig a víz fölé kerül, csak az a film. És bár ezzel a kérdéssel itt is el lehetne polemizálni, az igazán érdekes témát nem ez, hanem a fentebb boncolgatott nézőpontkérdés adja.
