Ma van a giallo nagymesterének, Dario Argentónak (1940–) a születésnapja, és ennek alkalmából gondoltunk rá egy hozzá kapcsolódó könyv által. Nem sok filmes dicsekedhet azzal, pláne horrorfilmes nem, hogy verseskötetet írtak a munkásságából, az olasz rendezővel mégis ez történt. A mű pedig Kevin Killian Argento Series (2001) című kötete.
Kevin Killian (1952–2019) amerikai költő, San Franciscó-i homoszexuálisként az AIDS-korszakot testközelből élte meg. Szeme láttára betegedett meg és hunyt el számtalan barátja, szerelme, szeretője. Egy ilyen volumenű eseményről nem lehet nem írni. Ahogy egy interjúban elmondja, Kevin Killian is azt érezte, hogy túlélőként, szemtanúként meg kell szólalnia, fel kell dolgoznia ezt a traumát.
Egy egész irodalmi avantgárd szakadt meg a járvány hatására, a New Narrative: több szerző meghalt, és nincs ki beszéljen helyettük, róluk. Viszont Killian, épp mivel szemtanúja volt ennek a borzalomnak sokáig nem talált kulcsot a feladathoz, hogy hogyan is írhatna róla, hogy ne legyen szentimentális vagy épp túl egyszerű. Egy barátja, Kathy Acker experimentális író ajánlotta neki, hogy Dario Argento filmjeit használja, mert jól leképezik az AIDS pusztításait az emberi testben és a társadalomban. Az anekdota szerint Kevin Killian kétkedve nekiült a Suspiriának, és nemcsak, hogy igaznak találta K. Acker meglátását, hanem úgy találta, a film hangulata, színvilága sokkal jobban visszaadja a ’80-as évek San Franciscójában megélt időszak „szürreális” voltát, mint bármelyik kifejezetten erről szóló film.
Dario Argento stílusa nem áll messze a New Narrative szerzőinek ízlésétől, amelyet gyakran jellemeznek campként: burjánzó díszítés, mesterséges és túlzó, depolitizált tárgyak, művek, amelyek, Susan Sontag megfogalmazásában „egyszerre sértik és vonzzák a szemlélőt”, és sokszor az egyszerű örömök élvezetét hirdetik.
Akárcsak az Argentóra jellemző látványosság, erőszak és meztelen női testek.
Hogy néz ki egy verseskötet, amely egyszerre Dario Argentóról és az AIDS-ről is szól? A könyv szerkezete az olasz rendező filmográfiáját veszi alapul. A címek nagyja olyan filmek címét veszi át, amelyeket vagy Argento rendezett, vagy ő írta a forgatókönyvüket, vagy valamilyen módon utal rá, vagy esetleg más giallók címét használja. Néhány verset találunk csak, amelyek címe nem kapcsolódik sem Argentóhoz, sem más filmekhez.
A filmeket sokszor felidézi a cím, majd a költő, ahogy a rendező is tette, asszociációval kibontja a cím jelentését, ahogy Argento teszi az állat-trilógiában. Így a The Bird with the Crystal Plumage című vers, az egyszerre veszélyes és törékeny madárral tehát átvesz egy argentói motívumot, és a módot, ahogy a rendező használja a címeit – ezzel is építi filmes poétikáját a verseskötet –, valamint a kép vészjósló jellegét. Ez a vers a HIV-vírus érkezéséről szól. Ennél kézzelfoghatóbb kapcsolat jelenik meg a veszélyforrás, a gyilkos és a vírus között a Tracking Shot című versben:
the cold air fills the hot wet room like an eraser blanket, now I can’t
read the killer’s name. All she can write is H
and looked at it another way it is I
and upside down, kicking, V
(Kevin Killian, Argento Series, San Francisco, Kruspkaya, 2001, 15.)
A részlet a Mélyvörös egy jelenetét idézi fel, amikor az egyik szereplő,
akit a gyilkos egy kád forró vízbe fog belefojtani, a csempére föl akarja írni, kiről is van szól. Másnap a nyomozó rájön, hogy ha párát csinál a fürdőszobában, közelebb jut a gyilkosság megoldásához, de csak ennyit sikerül kiolvasnia: „c’è”, vagyis annyit, hogy „az”. Az áldozat fölismerte a gyilkost, de nem írhatta le, ki az. Killiannál ez kicsit más, mert a H betűből kell összerakni az egész betűszót, viszont a lényeg, hogy a gyilkost a vírussal azonosította. Ez a metafora még többször megjelenik. Más versekben párhuzamot állít a filmszereplők és a valós személyek között, majd a kettőt összeszövi, mint a Cat o’ Nine Tails-ben A kilencfarkú macska színészei, főleg Karl Malden és egy meleg pornósztár, Scott O’Hara történetének összeszövése, kiegészítve a National Endowment for Arts, egy fontos amerikai, művészetet támogató szervezet körül zajló botrányokkal.
A verscímként újrafelhasznált filmcímek sokszor önálló életre kelnek, és a filmes téma sosem tölti ki a versek egészét – mindig beszivárognak a valós tapasztalatok, ahogy a barátok emlékére születő művekbe a filmes utalások. A kötet így igen heterogén, rengeteg utalással átírt Shakespeare-idézetektől kezdve a kortárs amerikai költészeten át Meryl Streepig. Ami mégis összefogja, az Argento filmjeinek és a betegség, halál és szerelem jelenléte. Argentótól ismerős motívumok az anyatrilógia (amelybe belekerül a „mother of pain” és a „mother of HIV” az Inferno című versben) a gonosz, macskaszerű szem, az élénk színek, a bizonytalanság, a gyilkos, a vércseppek – és itt találkozik az AIDS és a giallo.
Dario Argento születésnapja alkalmából, de a júniusban elhunyt Kevin Killian emlékére is készült ez a szöveg egy költő és rendező meghatározó művészi találkozásáról. Hiszen akármilyen gazdag is az Argento Series intertextuális utalásokban, kiindulópontja és poétikájának alapvető része Dario Argento mozija.
