Papírfény

Sztárközelben – Köves Gábor: Végszónak sem rossz

A nemzetközi hírességek egyik legsikeresebb hazai megszólaltatója, Köves Gábor új interjúkötettel jelentkezik: a Végszónak sem rossz a 38 sztár világlátásán túl a kérdezés művészetébe is betekintést nyújt. 

Kelet-európai újságírók számára nem könnyű feladat diktafonvégre kapni több ezer kilométerre lévő hírességeket, és nemcsak a fizikai távolság miatt. Ez a mutatvány mégis elég gyakran sikerül Köves Gábornak, aki a kétezres évek elején induló újságírói pályafutása óta megszámlálhatatlan mennyiségű interjúval látta el a magyar sajtót. Legjobb beszélgetéseiből már készült egy könyv, a 2016-ban kiadott Mi ​az, hogy nagymenők?, azóta pedig újra összegyűlt egy kötetre való. 

A Végszónak sem rosszban 38 alany szerepel, de ennél több interjút olvashatunk, mivel sok esetben két-három ugyanazzal a személlyel készült beszélgetés is bekerült, melyek között olykor csak pár hónap, máskor évek teltek el. Az interjúalanyok négy kategóriára, írókra, filmkészítőkre, színészekre, komikusokra és zenészekre oszlanak – különböző ismertségi szinten lévő, de minden esetben gazdag életművel rendelkező művészekre. A kötetben néhány exkluzív interjú is fellelhető, de többségük eredetileg a Magyar Narancsban, az Élet és Irodalomban vagy a Marie Claire-ben jelent meg. Ahhoz képest, hogy más-más olvasótábort célzó médiumokba, különböző időszakokban és eltérő rajongótáborral rendelkező alanyokkal készített interjúkról van szó, 

a Végszónak sem rossz egy pillanatig sem érződik kaotikusnak.

Éppen ellenkezőleg: a szerző egyedi stílusa alatt egységesül a sok nagyon különböző figura anélkül, hogy Köves a művészek helyett magát helyezné a középpontba. Minden alanyhoz jár egy frappáns felvezető, melyben az író kontextusba helyezi az adott hírességet és az interjú(k) készülését. A néhol egyperces novelláknak vagy humoreszkeknek is beillő nyitányok sokkal élvezetesebbek és gazdagabbak, mint a nagyinterjúk gyakori kliséi a sztár ruházatának és környezetének részletes leírásától kezdve az újságíró személyes kötődésének hosszas taglalásáig. Köves bevezetői csak annyira szól saját magáról és írói készségeiről, hogy az még az olvasó szórakoztatását szolgálja és ne csússzon át öncélúságba.

Forrás: 21. Század Kiadó

Ugyanez igaz a szerző kérdezési technikájára is – amit a kötet elolvasása után azok is alaposan megismernek, akik előtte egyszer sem találkoztak az interjúival. Újságírópalántáknak tanulságos, hétköznapi olvasóknak szimplán élvezetes látni az interjúkészítés praktikáit: hogyan kell kreatívan érzékeltetni a felkészültséget, nem elengedni egy megúszós választ, belekérdezni egy érdekes megjegyzésbe, magabiztosan terelni a következő témára a beszélgetést. 

Olyan újságíróként, aki a kiszámíthatatlansága és a beégés valós veszélye miatt ódzkodik az interjúkészítéstől, különösen üdítő volt olvasni, ahogy Köves bátran felvállalja a kevésbé magasztos pillanatokat is: ha egy alany nem elégedett a kérdéssel, elengedi a füle mellett a szellemesnek gondolt megjegyzését, vagy éppen fel van háborodva a késve érkezése miatt. Ahelyett, hogy fürdőzne a kiváltságában és kiválóságában, szimpatikusan hétköznapi ember marad a nagyságok gyűrűjében.

Azért nemcsak Köves újságírói stílusa az egyetlen megnyerő dolog a könyvben: érdekfeszítő, meglepő, szórakoztató, csattanós, elgondolkodtató válaszokból sincs hiány. 

Ahogy a kérdések, úgy a válaszok is túlmutatnak az unalmas közhelyeken.

Az interjúkból például megtudhatjuk, miért nem használ már felkiáltójelet Nádas Péter, milyen kapcsolatot ápol Leni Riefenstahl filmművészetével Werner Herzog, miért „szörnyű tanár” Lázár Kati, milyen kortárs filmekben fedez fel lázadó szellemiséget Vincent Cassel, mit gondol Bödőcs Tibor Hofiról, miért van rendezőként „őrző-védő” szerepben Enyedi Ildikó és mi a véleménye a magyar-orosz kapcsolatról John le Carrénak. Mivel az interjúk zöme 2016 és 2020 között készült, Trump, a #MeToo és a járvány a leggyakrabban visszatérő témák, de még a hasonló kérdések sem érződnek ismétlődőnek, hiszen a kérdezettek mindig egészen más perspektívából válaszolják meg azokat. 

Werner Herzog, Enyedi Ildikó, Vincent Cassel

Az interjúk eltérő hosszúsága és változó apropói miatt mélyebb betekintések és lazább „ízelítők” váltják egymást, de az egyes interjúk végére érve sosem lesz az az érzésünk, hogy semmit nem tudtunk meg a kérdezettről. Az egy alannyal készült több interjú esetében pedig külön érdekes lekövetni, milyen változásokon mentek keresztül és mi valósult meg az első interjún belengetett tervekből a másodikra: az „ember tervez, Isten végez” szabály alól a hírességek sem mentesülnek, pláne a koronavírus évében. Ha az olvasó számára előzetesen semmit nem mond az adott interjúalany neve, akkor sem fogja úgy érezni, hogy teljesen ki van zárva a beszélgetésből – vagy legalábbis nem sokáig. Az interjúk ugyan nem mentesek a szakmázástól, a nevek dobálásától és a belterjes humortól, de mivel a kérdések és a válaszok jelentős része szól társadalmi jelenségekről, alkotói folyamatokról és egyéb, az adott személyen túlmutató témákról, nemcsak a rajongók számára lehetnek érdekesek. 

A hírességek közelébe magyar újságírókat megszégyenítő gyakorisággal eljutó Köves rendszeresen ellenkezik, amikor Návai Anikóhoz akarják hasonlítani, de a HFPA-tag riporter frissen kirobbant plágiumbotrányának fényében pont a kettejük közötti ellentét vált kirívóvá. A Végszónak sem rossz is új réteget kapott: nem csupán jó interjúk gyűjteménye, hanem 

egy felmutatható ellenpélda, hogy ilyen is lehet egy sztárriporter – pontosabban ilyennek kellene lennie egy sztárriporternek.

A rossz újságírás elég egyértelműen felismerhető jele a plagizálás, de attól még nem lesz valaki jó interjúztató, hogy nem más cikkekből lopkodja össze az anyagát. Köves interjúi nem csak a hitelességüktől lesznek kiemelkedőek: látszik rajtuk a felkészültség, az őszinte érdeklődés, a bratyizást kerülő szakmaiság, az interjú műfaja és alanyai iránti tisztelet. A Végszónak sem rossz egyrészt élvezetes olvasmány 38 kiemelkedő művészről, másrészt megnyugtató bizonyíték, hogy azért olyan emberek is odakerülnek a legnagyobb művészek közelébe, akik tényleg megérdemlik. 

 

Köves Gábor: Végszónak sem rossz

21. Század Kiadó, 2021

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés