Rövid időn belül két hiánypótló magyar nyelvű tanulmánykötet is megjelent a latin-amerikai filmművészetről. Lénárt András „hosszában”, az idő és a történelem függvényében mutatja be a latin-amerikai filmet, míg a Kino Latino „széltében” közelíti meg a témát, és napjaink legfontosabb filmes alkotóit mutatja be. Bár mindkét kötet hagyhat az olvasóban némi hiányérzetet, a kettő segítségével mély és átfogó portrét kapunk a dél- és közép-amerikai filmművészetről.
Először és egyben legutóbb a nyolcvanas évek elején készült nagyobb lélegzetvételű munka a latin-amerikai filmről. Ahogy Lénárt András saját tanulmánykötetében, a Film és történelem Latin-Amerikában előszavában kidomborítja: azóta sem született saját kutatáson alapuló monográfia vagy tanulmánygyűjtemény. Egészen 2020-ig, amikor egyszerre két könyv is megjelent a témában. Lénárt András egy személyben képez kapcsolódási pontot, hiszen mindkét kötetben megjelenik szerzőként, és talán ennek is köszönhető, hogy a két könyv nem üti, hanem kiegészíti egymást: az egyik időbeli távlatban, a másik pedig horizontálisan, rendezők mentén mutatja be a latin-amerikai filmet. Mindkét könyv igazi hiánypótló alkotás.
A téma iránti (vélt vagy valós) népszerűségnövekedés döntő részben a „mexikói trió” hollywoodi sikereinek, kisebb részben pedig a chilei film felemelkedésének köszönhető. A tízes években Alfonso Cuarón, Alejandro González Iñárritu és Guillermo del Toro is elérte a szakma csúcsát a rendezői Oscar-díjjal. Ezzel párhuzamosan a chilei filmnek is sikerült komoly eredményeket felmutatni, amely leginkább Pablo Larraínnek köszönhető, az ő holdudvarából került ki és emelkedett fel Sebastián Lelio, aki Egy fantasztikus nővel szintén Oscarig jutott. Ha ehhez hozzáadjuk az ezredforduló jelentős brazil sikereit (leginkább Fernando Meirelles és az Isten városa, valamint José Padilha és az Elit halálosztók), illetve a felemelkedő, de még nem befutott többi alkotót (én Ciro Guerrát és Pablo Traperót emelném ki), akkor rögtön jobban látható, miért foglalkoztatja a szakembereket a régió átfogó értelemben vett filmművészeti felemelkedése.
Nagytotálból pillanatképek – Lénárt András: Film és történelem Latin-Amerikában
Ha sorrendi kérdés merülne fel valakiben, hogy a két kötet közül melyikkel kezdjen, én mindenképp a Film és történelem Latin-Amerikában-t ajánlanám. Lénárt András kötete több szempontból is ijesztő lehet elsőre: a tudós hatalmas vállalást tesz a címben (nemcsak film, hanem történelem is!), és az egész könyvet áthatja az akadémiai jelleg (a kiadványt a Szegedi Tudományegyetem kiadója, a JATEPress jelentette meg). Nem érdemes azonban megrettenni: a könyv befogadható stílusban és terjedelemben készült. Bizonyos szempontból az utóbbi a legnagyobb hibája: annyira érdekes a témája, hogy ahhoz képest kissé csalódást kelt a feldolgozás mélysége.
Viszonylag rövid idő után világossá válik, hogy egy átfogó monográfia helyett valójában egy válogatást olvasunk a szerzőtől már különböző helyeken megjelent tanulmányokból, amelyet a könyv apropóján kiegészített. Lénárt András elmondása szerint a film és a történelem kapcsolatát vizsgálja: hogyan hatott egyik a másikra, hogyan változtatta meg a társadalmi emlékezetet egy-egy jól sikerült film. Sajnos a könyv nem követi végig a sikereket és kudarcokat, de egyes pontokat rendkívül alaposan bemutat. Ilyen például az 1898-as spanyol-amerikai háború, amelynek a szerző külön fejezetet is szentel. A háborúban Spanyolország elvesztette utolsó jelentősebb gyarmatait, Kuba számára a szuverenitás részleges feláldozását jelentette, míg
az Egyesült Államoknak elhozta az első komolyabb nemzetközi diadalt.
A három ország filmművészete egészen másképp dolgozta fel a konfliktust elsősorban annak mentén, hogy a mindenkori politika milyen célra akarta felhasználni az emlékezetet.
A spanyol-amerikai háború (1898) és 20. századi következményeinek ábrázolása még akkor is a könyv egyik legérdekesebb fejezete, ha minket, magyarokat szinte semmilyen szinten nem érintett az esemény, és a legtöbben talán nem is hallottunk róla. A tanulmány ugyanis fontos megállapításokat tesz a művészet és politika, valamint a művészet és történelem dimenziójában. Ezeket a fontos tételeket értették meg elsőként az Egyesült Államokban, amikor például Walt Disneyt dél-amerikai körútra küldték a második világháború alatt, egy-két évvel az amerikai részvétel bejelentése előtt.
Sajnos nem minden történelmi eseményről kapunk a spanyol-amerikai háborúhoz hasonló átfogó képet
– mint említettem, ez a kötet egyik legfájóbb hiányossága. A huszadik század második felének történelméből például már csak három elemet szemléz a könyv: az argentin katonai juntát, a Pinochet-diktatúrát és a kubai kommunizmust. A 21. századba már csak a filmművészet területén jut el a kiadvány, az ezredforduló utáni történelmi események gyakorlatilag teljes mértékben hiányoznak a könyvből. Remélhetőleg Lénárt András képes folytatni azt a jelentős kutatómunkát, amelynek gyümölcse maga a könyv, ezáltal pedig lesz lehetősége a lyukak betömésére. Az biztos, hogy mi kíváncsian várjuk az újabb „termést”!
Kaleidoszkóp használati utasítás nélkül – Árva Márton (szerk.): Kino Latino – Latin-amerikai filmrendezőportrék
Egészen más jellegű könyv a Kino Latino. Megjelenésére egyértelmű hatást fejtett ki a mexikói trió diadala – a könyv is a három rendezővel indul. A kötet célja azonban nem egyértelmű, és az ebből fakadó bizonytalanságot igazából nem is sikerül orvosolnia egyik szerzőnek sem. Én azt feltételeztem (részben egyébként a borító is erre enged következtetni), hogy a könyv fejezeteit a latin-amerikai filmművészet iránti lelkesedés fogja össze – ez azonban főleg az egyes szerzők habitusának különbözősége miatt nem domborodik ki.
Így viszont nem világos számomra, hogy ki a könyv célcsoportja: a filmszakma? A laikus filmnéző? A térség iránt rajongó hobbifilmesek? Valószínűleg a cél az volt, hogy mindhárom, egyébként sem jól elkülönülő csoporthoz szóljon a könyv. Ez azonban sajnos nem teljesült. Ennek részben az lehetett az oka, hogy összesen 16-an írták. Egyes szerzők inkább az akadémiai diskurzushoz szoktak a nyelvezetben, mások pedig inkább a közérthetőséget választották. Egy-két írónak sikerült teljesíteni a kihívást, és képes volt egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató stílusban értekezni a rendezőkről – összességében ez azonban inkább a kivétel.
A Kino Latino 15 latin-amerikai rendezőt mutat be az olvasónak északról délre haladva. Mexikóból indul (a már említett trióval), majd Chilével zárul. Ezen felül pedig szinte csak olyan alkotókat mutat be, akik napjainkban is aktívak még – az egyetlen kivétel az amúgy is mindenben kivételes Alejandro Jodorowsky, de ez a kiterjesztés kifejezetten jó döntés volt. A rendezők bemutatásánál a szerzők szabad kezet kaptak. Egy rövid filmográfián kívül egységes keret nem kötelezte az írókat, és ez meg is látszik a fejezeteken. A legtöbben kronológiailag mutatják be az alkotók életpályáját, néhányan azonban eltérnek ettől, és
inkább motívumok vagy művészeti hatások mentén mutatják be a latin-amerikai rendezőket.
Az utóbbiak a kötet legnehezebb írásai. „Vagyis a nemzeti identitás itt természeti eredetét elvesztett, képlékeny és érzéki-kulturális metamorfózisok által konstruált kódhalmazként jelenik meg. De a filmek geopoétikai identitását tekintve megint csak ezt a küszöbállapotot tapasztaljuk…” – írja Nemes Z. Márió a Guillermo del Toróról szóló fejezetben. Nehéz elképzelni, hogy ezek a mondatok valóban segítenek a laikus olvasónak értelmezni del Toro művészetét. A könyv nem ad kapaszkodót életrajz vagy az egyes filmek szinopszisának formájában sem. Én aránylag sok latin-amerikai filmet nézek, de pl. a kubai film viszonylag ismeretlen előttem, még nekem is jól jött volna egy kis segítség.
Szerencsére azonban nem minden írás nyelvezete nehéz, és egyes szerzőknek kifejezetten jól sikerült közérthetővé tenni a filmművészek világát. A lapunk hasábjain is publikáló Huber Zoltán vagy Puskás Lilla tanulmányai most is nagyon érdekesek, a mindig jól stílusban értekező Varró Attila vagy Vincze Teréz írásai szinte „megmentik” a kötetet, a legérdekesebb tanulmány mégis Varga Balázshoz köthető, aki úgy tudott Iñárrituról mesélni, hogy az egyszerre volt szórakoztató, érdekes és elgondolkodtató. A Kino Latino tehát olyan, mint a pár éve egészen népszerű, argentin Eszeveszett mesék volt: hullámzó színvonalú. Az pedig már csak a befogadón múlik, hogy a jobb vagy rosszabb részekre emlékszik az egészből. Az összképet tekintve azonban egyértelmű, hogy hasznos és fontos könyv, amely a magyar filmszakma régi adósságát törleszti latin-amerikai kollégái felé.
Lénárt András: Film és történelem Latin-Amerikában
JATEPress, 2020
Árva Márton (szerk.): Kino Latino – Latin-amerikai filmrendezőportrék
Prizma könyvek, 2020
