Papírfény

A félelem megeszi a lelket – Lichter Péter: 52 hátborzongató film

Mi a félelem? Mi a horror? Van egyik a másik nélkül? Lichter Péter második 52-es könyve, az 52 hátborzongató film ezekre a kulcskérdésekre igyekszik válaszokat adni, anélkül, hogy mélyfilozófiába bocsátkozna, okítva és szórakoztatva. 

Sokáig tanakodtam, milyen címet adhatnék írásomnak, legalább annyira kifejezőt, mint Lichter. Mert bár egyszerűnek tűnik, sőt, a számosítással felületes filmajánlónak, az 52 hátborzongató film egyáltalán nem az, a „hátborzongató” jelző pedig kulcsfontosságúvá válik a könyvben szereplő filmek értelmezése közben. Azért választottam Fassbinder klasszikusának címét, mert a szerzőhöz hasonlóan én is úgy vélem, a horror nem a külsőségekben, sokkal inkább a belsőségekben rejlik. Na nem olyan értelemben, bár tény, hogy a gore és a csonkoló horror 21. századi kommercializálódása ellenére is rengeteget adott a műfajnak, elég, ha csak A texasi láncfűrészes mészárlásra vagy a könyvben említést sem érdemlő Fűrészre gondolunk.

Fekete karácsony (bal felső), A bárányok hallgatnak (jobb felső), Nem vénnek való vidék (bal alsó), Sóhajok (jobb alsó)

Lichter prológusában kiemeli, hogy az 52 műremek milyen szempont szerint kerül terítékre. A félelem, a rettegés, az ijedelem és még megannyi szinonim, hasonszőrű érzelmi állapot stúdió- és zsánerfüggetlen. A hangsúly és a fókusz dönti el, hogy a terror eluralja-e az adott alkotást. Legyen szó kísérleti rövidfilmről (A délután szövevényei), európai koprodukciós biohorrorról (eXistenZ) vagy hollywoodi közönségsikerről (Vaksötét). A voyeurista dokumentumfilm (The Act of Seeing with One’s Own Eyescsak saját felelősségre!), a klasszikus vonalvezetésű krimi (Zodiákus) és a posztmodern thriller (Fehér éjszakák) szintén megfér egymás mellett. 

Lichter gondolata a terrorról üdvözölendő. 

Az „ezer éve nem láttam jó horrort” korszakát éljük, pedig csak nem vállaljuk fel a tényt, hogy múlnak az évek és velük változnak az ingerek. A filmtörténet első „akciófilmjével”, A vonat érkezésével a Lumiére-testvérek kikergették a nézőket a vetítőgép elől, akik azt hitték, el fogja őket ütni. De példának okáért két évvel ezelőtt még aligha volt ember, aki rettegett volna attól, hogy otthonról kell elvégeznie a munkáját, szerettei mellől. Minden korszaknak megvolt a maga para-epicentruma, amit leginkább a társadalmat érintő változások, problémák, események szültek. 

Az egyik legjobban körülhatárolható tendencia a ’70-es évek paranoiathrillereiben nyilvánul meg. A Magánbeszélgetéshez hasonló, a Watergate-botrány nyomán kialakuló amerikai népriadalmat és bizonytalanságot adaptáló filmek kiléptek a klasszikus értelemben vett horror műfaji keretei közül. Lichter szerint mégis hátborzongató alkotásokról van szó, és osztom a nézetét. Annál is inkább, mert ez az éra és sajátos krimi-drámái rímelnek napjaink posztmodern horrorjaira, amelyben sokkal inkább a társadalmi miliő vagy az egyén elidegenedése teremti feszültséget, nem holmi szörny vagy a természetfeletti.

Ellenség (Denis Villeneuve, 2013)

Lehet, a Démonok között többször ugraszt ki nadrágunkból a sokkeffektjeivel, de Jake Gyllenhaal kafkai metamorfózisa az Ellenségben vagy Jordan Peele Tűnj el!-ben megjelenő antirasszista szociorémálma legalább annyira félelmetes, és közben sokkal több. Az ilyesféle minősítéseket egyébként kerüli Lichter. Minden filmhez mellé, és nem alá rendel továbbiakat. Csupán egy helyütt fogalmaz meg kritikát, Quentin Tarantino kárára, de lábjegyzetben gyorsan korrigálja is magát. 

Az 52 hátborzongató film egészére igaz a kritikamentesség, Lichter inkább interpretál. 

Rendezői pályaműbe ágyazza az alkotásokat, társadalmi változások kibontásával mélyíti azok recepciótörténetét és szakkifejezések definiálásával boncol hatásmechanizmusokat a művészeti irányzatok perpetuum mobiléjén. Olykor kissé belterjes attitűdjét azonban kompenzálja a könnyed nyelvhasználata és stílusa, a személyes kapcsolódások, emlékek, esetenként pedig a humorérzéke. Így amellett, hogy egy edukatív, mégis szórakoztató filmes csokrot olvashatunk, még egy korokon átívelő minibiográfiát is kapunk a szerzőtől, megismerjük az embert a szakértő mögött, ami bizalmat ébreszt. Anélkül pedig egy könyv sem működhet, pláne nem egy szubjektív szelekció.

Fagyott május (Lichter Péter, 2017)

Kötete referenciát nyújt első nagyjátékfilmjéhez, az avantgárd kísérleti horrorhoz, a Fagyott májushoz, amely elementáris erővel jeleníti meg a formanyelv és elbeszéléstechnika ezernyi árnyalatát. Szubjektív plánokban és nagytotálokban rögzített képeivel, állandó zajra és zörejre alapozó ambient zenéjével, összemosott montázsaival és fény-árnyék-technikájával alaktalan hősünk történetében testtelen gonoszként jelenik meg a suspense, a horror alapja. 

Lichter, a filmkészítő ismerete nem szükséges az olvasói igények kielégítéséhez, de érdekes függeléket nyújt a teljes kép, Lichter mint esztéta megértéséhez.

Az 52 hátborzongató film olvasmányos jellegére ráerősít annak struktúrája is. Lichter és Németh Dániel tördelőszerkesztő egy-egy kivétellel tartja magát a jól nyomon követhető, filmenként négy oldal terjedelemhez és az első után beillesztett kollázshoz. Az eredmény így Kárpáti György Filmanatómia sorozatának szakmaisága és Steven Schneider magazinjellegű Amit látnod kell mielőtt meghalsz című gyűjteményei között helyezkedik el, vagyis egy szórakoztató látlelet a horror evolúciójáról. 

Ennek a kalandos és folyton íródó útnak a lényegét idézi meg a könyv borítója is. Rikító rózsaszín alapon fekete sziluett terül el, vértől pettyezve. Mókás volt nézni a tekinteteket a buszon, amelyek olyan furán próbálták kiolvasni a címet, egy nyálas ponyvaregényt képzelve lelki szemük elé, majd lassan körvonalazódott; ez 52 hátborzongató film. Zatykó Fanny fedlapja jól ragadja meg Lichter gondolatát a horrorról, ami nem is annyira műfaj, hanem inkább identitás kérdése a filmművészet esetében. Valahol ez a horror romantikája is; az individualista világszemlélet, a merev műfaji határok elmosódása, és végső soron a művészi szabadság kultusza. 

 

Lichter Péter: 52 hátborzongató film – A Psychótól a Fehér éjszakákig

Scolar Kiadó, 2021

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés