Steven Soderbergh egyszerre zseniális átváltozóművész és besorolhatatlan, igazán sehová sem tartozó, rebellis filmrendező. Róla monográfiát írni finoman szólva óriási szakmai kihívás. Ki más vágott volna bele, mint a pályatárs, Lichter Péter, hazánk egyik legismertebb kísérleti filmese.
Rögtön a közepébe vágok, mert kár is itt óvatoskodni. Bátran kijelentem: egy újabb fontos és értékes kötettel gazdagodott a kortárs filmesekkel foglalkozó honi szakirodalom.
Steven Soderbergh a kortárs filmipar/filmművészet egyik olyan alakja a nagyon kevésből, aki élő megtestesülése a szerzői lét paradoxonjának. Tudniillik az a legmarkánsabb művészi vonása, hogy nincs visszatérő, felismerhető stílusjegye, kézjegye. Persze, ezt könnyű cáfolni – Lichter Péter számos példán keresztül meg is teszi, sőt, egész kötetét erre húzza fel. Ellenben az, hogy
Soderbergh karaktere messze áll a könnyen analizálható filmrendező ideáljától,
aligha képezheti vita tárgyát. Adott egy direktor, akinek – az egyszerűség kedvéért – gyakorlatilag minden filmje más. Nincsenek életművében kedvenc témák, favorizált műfajok és stíluskorszakok, nem monomániás, és nem ragaszkodik esztétikai vagy etikai elvekhez sem. Feltárható gyökerei, határozott víziói, hivatását és a világban elfoglalt helyét illető képekké, történetekké formált gondolatai azonban jócskán vannak.
Kis hazánk egyik legismertebb (kísérleti) filmesét, Lichter Pétert vélhetően Soderbergh rebellis és bátor alkata vonzotta. Ahogy ezt már a bevezetőben ki is nyilvánítja: „Nincs nála lelkesebb kísérletező a kortárs amerikai film színterén.” A szerző ezt követően bő kétszáz oldalon keresztül kimagasló színvonalon részletezi is mindezt. A Szex, hazugság, videó című munkájával a filmvilág ajtaját páros lábbal berúgó Soderbergh művészete, pályafutása csupa talány és meglepetés.
Fényes és hangos sikerek, csillogó díjak, és bukásuk mikéntjében is izgalmas, szimpatikus kudarcok
tarkítják roppant termékeny életművét. Melynek központi szervezőelve a folyamatos alakváltás. Éppen ezért elemzői oldalról óriási kihívás felkutatni és megtalálni benne a sarokpontokat, fogódzókat.
Lichter megannyi filmes témájú munkájában tanúbizonyságát adta már annak, hogy viszonylag szűk terjedelemben képes egy filmalkotásról nagyívű értékelő elemzést írni. Mi több, az adott művet ilyen léptékű esszékben társadalmi, filmtörténeti, filmesztétikai, sőt, filmtudományos kontextusba is tudja helyezni. Lichter ezt a ritka képességét itt és most egy nagyobb cél érdekében is hatékonyan használja. Az elképesztő termékenységű Soderbergh harminckét (!) nagyjátékfilmjéről szóló néhány oldalas írásai tudatos gondolati felépítményként rajzolják ki a filmes portréját. Egyfelől azzal, hogy minden mozidarabot alapos, több oldalú analízisnek vet alá. Másfelől azzal, hogy az adott filmet rögtön – sőt, időnként visszamenőleg és előre tekintve is – elhelyezi az életműben. Ezzel a módszerrel Lichter kötete szakmunka létére egy izgalmas, letehetetlen, folyamatos szellemi felfedezőkörút ígéretét adja és váltja is be. Helyenként olyan jótékony feszültséggel terhes az olvasása, akár egy minőségi noiré, krimié, thrilleré vagy horroré.
Soderbergh első nagyjátékfilmje, a Szex, hazugság, videó (1989) bemutatása, előtörténete és hatástanulmánya kapcsán a könyv nyitófejezete szükségszerűen a legterjedelmesebb. Itt az alaphang megadása, a helyes tónus megtalálása a fő törekvés, és a célszemély szellemi és személyes hátterének felfestése is. No, meg a Hollywoodi Reneszánsz – mint Soderbergh egyik fő inspirációs forrása – és az amerikai függetlenfilm történetének gyorstalpalószerű felvázolása. Az ilyen mondatok pedig bizsergetően bennfentessé teszik az egyszeri olvasót: „Soderbergh a Szex, hazugság, videót alig huszonhat évesen hozta össze – ráadásul a forgatókönyvét bő egy hét alatt írta meg egy egyszerű jegyzettömbre körmölve – durván annyi idősen, mint Orson Welles az Aranypolgárt.” (10.)
A következőkben aztán – követve az első szakaszban bevezetett sémát – minden vizsgált opust előbb kontextusba helyez a szerző, majd darabokra szedi. Végül előrebocsátja, hogy alkotója életművében milyen szerepet tölt be az adott film. Szubjektív felhangot kölcsönöz a fejezeteknek, hogy Lichter szinte
minden esetben kiegészíti a tárgyilagos élveboncolásokat saját, különutas véleményével, élményeivel emlékeivel is.
Gondolatai azért is egyediek, mert több Soderbergh-filmről egészen mást gondol, mint a filmszakma és/vagy a nézők (kanonizálódott) egyezményes értékítélete. Jó példa erre a közönség által elfeledett, a szakma által viszont felmagasztalt sportdrámája, a Szárnyaló madár (2019). Itt rögtön az elején, sietve meg is jegyzi: „Be kell valljam, hogy ez a Soderbergh-film áll tőlem a legtávolabb, egész egyszerűen azért, mert nem értem a történet tétjét…” (188.)
Az ezt követő Pénzmosó (2019) című opusról viszont a lagymatag fogadtatás ellenére így vélekedik: „… az életmű egyik legvagányabb tétele, mert nemcsak beleállt a markáns politikai megmondószerepbe, … hanem azért is, mert a rendező visszanyúlt a radikálisabban kísérletező korszakához, és több korábbi filmjének esztétikáját turmixolta össze.” (192.)
Lichter munkája – számos egyéb vonása mellett – attól is igazán izgalmas, hogy egyszerre konvencionális és formabontó. Formabontó a szerzői, elemzői szubjektivitás és több, újszerű elemzési szempont beemelésével. Hagyománytisztelő viszont abban a tekintetben, hogy
hosszas, alapos előkészítés után a kötet derekán korszakhatárokat rajzol fel
Soderbergh pályáját illetően. A direktor életművének első huszonnégy évét négy szakaszra bontja. Az első (1989-1996) az intenzív kísérletezés időszaka volt, míg a második, rövidebb éra (1998-2001) a bűnügyi zsáner jegyében telt. Az első időszak vége a folyamat fokozhatatlanságát példázó két darabbal zárul, a Schizopolis és a Gray’s Anatomy című művekkel. A második életműfázis legpregnánsabb mintadarabja a Mint a kámfor és az Ocean’s Eleven. A harmadik pályaszakasz (2002-2008) ismét a bátor formamutatványok és a technikai útkeresés idejét hozta, olyan opusokkal, mint a Solaris vagy a Buborék. A jelen időszak – és Soderbergh néhány éves pihenője – előtti utolsó korszakában (2009-2013) számos műfajba kirándult, de formanyelvileg kevésbé radikális megoldásokkal. Ez utóbbi évek két, egyszerre legellentmondásosabb és legizgalmasabb darabja Az informátor! és a Magic Mike. Fenti portrévázat jól követhető módon, az olvasó számára levegőt, gondolatainak teret adva vázolja fel Lichter.
A szerző számos, sok évtizedes történetre visszatekintő fogalommal (kommersz, szerzői, midcult, camp, posztmodern, stb.) és az azokból épített elméleti konstrukciókkal dolgozik, mégis közérthető, sőt, élvezetes a szövege. A Soderbergh műveinek eredetét, rétegeit feltáró hatásvizsgálatoknál temérdek, a kortárs tendenciákból vett plasztikus példával szemléltet (tarantinóizmus, női főhősök elszaporodása, stb.) Így a kötet nem, hogy nem válik soha egy percre sem unalmassá, hanem egyenesen letehetetlen.
De ne csak a tartalomról és a szerkezetről, hanem a formáról is essék szó: Lichter kötetének imponáló a minimalizmusa. Szikár, már-már funkcionalistán egyszerű szerkezet, semmi ciráda, csak a folyton (és helyesen) önmagára visszautaló szöveg és számtalan fekete-fehér kép jellemzi. A gazdag és izgalmas képanyag pedig jóval több puszta illusztrációnál. A minielemzések mellett álló fotómontázsok sok esetben segítenek a kulcsmomentumok felidézésében, de még a szerző gondolatmenetét is könnyebben követjük általuk.
Lichter Péter Soderbergh-könyve (néhány apró hibája, tévesztése ellenére)
lebilincselő, közérthető, inspiráló olvasmány.
Épp ezért jó szível ajánlható szakmabelieknek és laikus filmrajongóknak egyaránt. A kaméleon alkatú Soderbergh pályáját, művészi személyiségét, életműve útvesztőinek okait, helyét a filmtörténetben ma ennél pontosabban, átfogóbban meghatározni nem lehet. A hollywoodi alakváltó elolvasása előtt kettejük közül Soderbergh tevékenységét igen nagyra tartottam. Az is igaz, hogy a szerző írásait is kedveltem, egy kötete pedig (52 kultfilm) kitüntetett helyet foglal el szakkönyveim között. Mostantól viszont Lichter Péter a kedvenc filmes témájú szerzőim legszűkebb panteonjának tagja!
Lichter Péter: A hollywoodi alakváltó – Steven Soderbergh féktelen filmművészete
Prae Kiadó, 2022
