Papírfény

Hogyan tovább? – Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Az éjféli égbolt két ember története egy emberiség nélküli világban. A sarkköri kutatóbázison élő Augustine és az űrküldetésben résztvevő Sullivan eddig is csak a hivatásának élt, most azonban rá kell jönniük: csak ők maradtak. Hiába tűnik azonban minden elveszettnek, mindkettejüknek van egy küldetése. A regényből a Netflix készített filmet George Clooney-val a rendezői székben.

Tegyük fel, hogy az egész emberiség eltűnik. Egyik pillanatról a másikra, se szó, se beszéd. Mi az első, ami eszünkbe jut? Mi történt? Hogyan történt? Megelőzhető lett volna? Természetes reakció lenne, hogy értelmet akarunk találni egy ilyen sokkoló eseményben. Lily Brooks-Dalton azonban egyik kérdést sem teszi fel első regényében, ehelyett a néhány megmaradottra koncentrál.

Az éjféli égbolt (eredetiben: Good Morning, Midnight) két helyszínen játszódik, olyanokon, ahol majdnem mindegy is, létezik-e az emberiség vagy sem. Augustine, az idős asztronómus egész életében szándékosan kerülte mások társaságát: kutatóállomásról kutatóállomásra járt, távol mindentől. A galaxis titkait vizsgálja, a lelke a csillagok között jár, ennél kevésbé nem is érdekelhetné,

mi történik az olyan gyarló lényekkel, mint amilyennek embertársait gondolja.

Vele szemben Sullivan (ismerőseinek Sully) nem csak lélekben járja az univerzumot. Ő egy, a Jupiterről visszafelé tartó csapat tagja, akik a történelmi tett után hősként érkeznének a Földre. Sully a férjét és a gyermekét hagyta hátra, mert a küldetése mindennél előrébb való volt, és amúgy sem találta a helyét a hétköznapi emberek között. Mindkettejük mikrokozmoszát megrázza azonban, amikor a külvilág elhallgat.

A filmváltozatban George Clooney alakítja Augustine-t.

Hogy háború, katasztrófa vagy valami járvány tüntette el a Föld lakosságát, az ebben a regényben mellékes. Itt nincsenek zombik vagy mutánsok, akiket le kell győzni az elesettek megbosszulásáért – itt csak magukra maradó emberek vannak. Ha Augustine-on múlna, ő észre sem venné a változást; mit érdekli őt, ha többé nem hall emberi hangot a rádióból? Csakhogy az északi-sarki kutatóállomáson, ahol lakik, az evakuálás káoszában hátramarad egy kislány. Holott a kutató úgy tervezte, itt szépen eggyé lesz az univerzummal, ha lejár az ideje, most hirtelen a nyakába szakad egy fiatal élet megóvásának felelőssége.

Több százmillió kilométerre tőlük az addig saját dicsőségében fürdő űrhajóscsapat azzal szembesül, hogy eredményeik semmit nem érnek, ha nincs, akinek hazavigyék őket. Magasztos hivatástudatuk elenyészik, ahogy nemcsak szeretteik elvesztésével kell megbirkózniuk, hanem a nyomasztó magánnyal és a hajójukon felmerülő problémákkal is. Mégis a feladat az, ami mozgásban tartja őket: hazajutni.

Lily Brook-Dalton válogatott eszközökkel ugrik fejest a főszereplők lelki világába.

Augustine esetében érzékletes tájleírásokkal (szavai szinte magukkal hozzák a sarkköri hideget) vezet át minket a fizikai elszigeteltségből a kiüresedett érzelmi síkra. Sully és az űrhajósok sorsában azt illusztrálja, hogyan válhat egy csapat összezárt ember is magányossá, a valóságtól leszakadottá. Az űrhajó szűk terei azonban nem szabnak gátat az emlékeknek. Sully múltját visszaemlékezéseken keresztül ismerjük meg, feltárva előttünk egy életet, amit már sosem folytathat.

A regény első felében felbukkanó, depresszív mellékzöngék nem maradnak hatás nélkül: az ember gyomra görcsbe szorul, ahogy Augustine és Sully előtt nyilvánvalóvá válik helyzetük súlya. Aztán ahogy mindketten új célt találnak maguknak, mi magunk is velük együtt találunk rá a remény szikráira. Augustine hermetikusan lezárt életébe faltörőkosként ront be a kislány, ezért elhatározza, hogy legalább élete végén gondoskodik valakiről. Az emberiség felszívódása kell ahhoz, hogy végre továbblásson saját magán.

A két főszereplő fizikai utazása teszi ki a regény jelentős részét, a szerző pedig minduntalan bele-beleszövi ebbe az útba a lelki fejlődésüket, ami egy izgalmas, organikusnak ható elegyet alkot. Ez a két egyedül maradt ember egyszerre rabja a múltjának és egy megoldhatatlan helyzetnek – egy olyan helyzetnek ráadásul, ami fölött semmiféle kontrolljuk nincs. Ahelyett azonban, hogy lassú széthullásukat látnánk, a felülkerekedésnek leszünk tanúi. Brook-Dalton egy emberiség nélküli világban is hitet tesz az ember ereje mellett, az akaraterőt ünnepli, amely előbb a csillagok közé repített minket, és onnan haza is tud hozni.

Az éjféli égbolt a hazatérésről szól. A magunkon túlmutató szeretetről, a tenni akarásról, a mások iránti felelősségről.

Brook-Dalton a hőseit (akik telve vannak fájdalommal, bűntudattal és elítélhető hibákkal) olyan közegbe helyezte, olyan kihívás elé állította, amit senkinek nem kívánnék. Majd hagyja, hogy akaraterejük segítségével diadalmaskodjanak, ezzel a lélekőrlő lehangoltságot bizakodó reménykedéssé formálja a regény végére.

Az éjféli égbolt a tökéletes olvasmány ezekre a karanténidőkre. Az elszigeteltség, a magányérzet, a kilátástalanság, amit Lily Brooks-Dalton olyan csontig hatolóan idéz meg a sarkköri fagy és a végtelen űr segítségével, szerintem sokunk számára ismerős lehet az elmúlt évből. De ennél is fontosabb, hogy Az éjféli égbolt a reményről szól. A reménykedés melegsége pedig mindenkire ráfér.

 

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Agave Könyvek, 2020
Fordította: Farkas Veronika

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com