Bevallom, Margaret Atwood neve mindaddig nem mondott nekem semmit, amíg nem találkoztam az HBO képernyőjén A szolgálólány meséjével. Mostanra nem csak megtanultam a nevét, de alig várom, hogy módszeresen végigolvassam minden fontosabb művét.
A szolgálólány meséje ugyanis nem egyszerűen lenyűgözött, de nagy örömmel olvasnám a folytatását is. S mivel azt hiába várom, kénytelen leszek beérni a ma már 77 éves kanadai szerzőnő más köteteivel. De addig is koncentráljunk erre a kötetre! A regény – amit szerzője legkevésbé sem tart sci-finek, inkább spekulatív fikciónak – 1985-ben jelent meg először, hozzánk 5 évvel később érkezett meg.
A történet a nem túl távoli jövőben játszódik Gileádban, az Egyesült Államok helyén létrejött totalitárius államban, ahol egy teljesen új társadalmi berendezkedés uralkodik.
Hogy mi szükség volt a szabad világot egy szélsőségesen vallásos államrendre cserélni?
A népesség egyre fogy, a kevés termékeny nőt befogják, és nagyhatalmú családokhoz közvetítik ki, hogy a családfők – a társadalom legértékesebb tagjai – megtermékenyítsék őket. Az intézményesített erőszakot szertartásnak nevezik, a nők túlélés miatt vállalt megadását szolgálatnak. A történet Offred vagy magyarul Fredé története, egy elvált férfi második feleségéé, akitől elvették kislányát. Új „családjában” egyszerre van kitéve a szabályokat semmibe vevő parancsnok kényének-kedvének, az irigy feleség, Serena Joy elvárásainak és Nick, a sofőr csábításának.
Margaret Atwood története disztópia, ami attól vág több mint harminc évvel a megírása után is ennyire húsba, mert aktuálisabb, mint valaha. Egy korban, amikor egy megerőszakolt lányt a társadalom felelősséggel vádol, csak mert miniszoknyát viselt, egy világban, ahol a családon belüli erőszakot látva az emberek többsége félrefordítja a fejét, egy társadalomban, ahol egyetlen ember is akad, aki hiszi, hogy egy másik ember testéről dönthet, A szolgálólány meséjének üzenete nem lehet elég hangos.
Atwood – aki egyébkén nemcsak ebben a könyvében lép fel a nők elnyomása és a partiarchális társadalmi modell ellen – könyve fülsiketítő kiáltás, amit félő, hogy pont nem azok fognak meghallani, akiknek kellene.
A szolgálólány meséje azon túl, hogy fontos társadalmi üzeneteket hordoz, nemcsak elgondolkodtató, de roppant szórakoztató olvasmány is.
Atwood szavai Mohácsi Enikő értő fordításában gyönyörűen szólnak – az írónő érzékletes képekkel, szemléletes metaforákkal fejezi ki magát, éppen ezért minden egyes mondatát élvezet olvasni. Szellemi csemegének sem utolsó a könyv, az írónő módszeresen építi fel a világát, melyben szívesen elidőz az ember.
A könyv 1987-ben Arthur C. Clarke-díjat, 1985-ben kormányzói díjat nyert, 1986-ban pedig bekerült a Booker Prize finalistái közé. Ha mindezeken végigtekintünk, joggal jelenthetjük ki, hogy A szolgálólány meséje fontos könyv, nem véletlenül adaptálták többször is: rádiójáték, több színielőadás és természetesen film is készült belőle. Először 1990-ben Harold Pinter forgatókönyvéből Volker Schlöndorff rendezett belőle egy abszolút nézhető mozit Natasha Richardson, Faye Dunaway, Robert Duvall és Aidan Quinn főszereplésével, majd idén az HBO forgatott 10 részes, egészen bámulatos és a könyvhöz nagyon is hű sorozatot belőle. A sorozat első évada nagyjából fedi a kötet cselekményeit – kíváncsian várjuk, hogy Atwood világát az HBO szerzői hova fejlesztik majd tovább a folytatásban.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Jelenkor, 2017
Fordította: Mohácsi Enikő
