Magazin Papírfény

A történelem rejtett darabkája – Margot Lee Shetterly: A számolás joga

A számolás joga film és könyv nagyon fontos művek. A kettő között azonban jelentős különbségek vannak, több, mint egy adaptáció esetén szokásos. Elsősorban zsánerbeli különbségek, aminek köszönhetően a narratíva felépítése nagyon más képet mutat a két műben.

Margot Lee Shetterly könyve alapvetően nem regény, inkább egy történelmi összefoglaló, amelyben kissé elbújtatva találunk egy-egy történetet is. Elbújtatva, mert a könyv olvasása során nagyon lassan és nehezen bontakoznak ki, bármennyire is várjuk már az olvasás előrehaladtával.

Az író az elmúlt száz év legjelentősebb fekete jogi eseményeit és jogokért való küzdelmét szeretné egy műbe belepréselni, emiatt annyi információt, nevet, dátumot és helyszínt kapunk, hogy a könyvet lehetetlen gyorsan megérteni és feldolgozni. Nem egy könnyű olvasmány, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdekes és felkavaró. Azonban azoknak, akik szeretnének hozzákezdeni, mindenképp ajánlom, hogy először a filmet nézzék meg, mert úgy talán könnyebb a könyvbe beleszőtt történetet kihámozni. Különösen a magyar közönség számára nem könnyű, akik nagyon kevés ténnyel találkoznak az afrikai amerikaiak sorsáról. Ami viszont Shetterly könyvét forradalmivá tette, az az, hogy ezeket a tényeket még az amerikai állampolgárok közül is kevesen ismerték, mint ahogyan azt a bevezetőben az író is taglalja. Számára magától értetődő volt, hogy a NASA-nál mindig is dolgoztak feketék, különösen fekete nők, de ez sokak számára hatalmas újdonságot jelentett.

Nyilvánvalóan ezért is volt fontos, hogy az adaptáció elkészüljön, amely bár sokat ferdített a valóságon, alapvetően jól tálalta a könyv problematikáját.

A film jelzésszerűen próbálja bemutatni azt a mérhetetlen mennyiségű atrocitást és megaláztatást, amit az afrikai amerikaiaknak el kellett szenvedniük alig több mint fél évszázaddal ezelőtt. A könyvben viszont tételesen fel vannak sorolva azok a csaták, amelyek Dorothy Vaughan, Mary Jackson és Katherine Jackson életével párhuzamosan folytak az Amerikai Egyesült Államokban. Ezeknek az eseményeknek egy részét a film végén egy összegzésben felsorolják, de hangsúlyozom, hogy mindez csak töredéke annak, amit a könyv tartalmaz. És ilyen mennyiségben nagyon megrendítő olvasni azt, hogy a fehér társaik sokszor úgy bántak a színes bőrűekkel, mint az állatokkal, pedig már nem voltak rabszolgák.

Ma már mindezt talán el sem tudjuk képzelni, különösen, hogy Amerika még mindig hangsúlyosan próbál a szabadság országaként feltűnni (több-kevesebb sikerrel). A könyv őszintesége, a tények szinte érzelemmentes feltárása támogatja azokat a fontos kortárs mozgalmakat, amelyek ezt a szabadság és egyenlőség illúziót igyekeznek megkérdőjelezni, mint a „Black Lives Matter”, amely a fekete állampolgárokkal elkövetett rendőri túlkapásokra próbálja felhívni a figyelmet.

Shetterly emlékezteti az amerikaiakat arra, hogy a történelem velünk él,

és arra, hogy azok az emberek, akik a ’40-es, ’60-as években a jogaikért harcoltak, még élnek, és mesélni tudnak.

Ami a könyvből leginkább kiderül, hogy a három főszereplő nem volt annyira harcos lázadó, mint amennyire a film szeretné bemutatni. Mivel a film leginkább Katherine életére fókuszál, ott találhatóak a legnagyobb eltérések. A hölgy a NACA-, illetve később NASA-béli munkája alatt elmondása szerint nem tapasztalt érezhető diszkriminációt és szegregációt. A könyv különösen jól mutatja be  azt, hogy például nem kellett hatalmas csatákat vívni ahhoz, hogy a büfé megjelölt asztaláról eltűnjön a „csak színes bőrűek” tábla: valaki rendszeresen elrejtette, és egyszerűen senki nem kereste egy idő után.

Melba Roy, a csoport vezetője

Arról nem is beszélve, hogy hogy egy-egy fontos filmbéli karakter, mint Vivien Mitchell (Kirsten Dunst) vagy Al Harrison (Kevin Costner) több karakterből összegyúrt figurák. A könyvben nem jelennek meg, így az a jelenet sem szerepel, amelyben Katherine-t megalázó módon orosz kémnek nézik, vagy amikor üvöltve tör ki azért, amiért leoltja a főnöke, ha 45 percet van a mosdóban, ami valójában a komplexum másik oldalán található.

Azonban azt sem mondhatjuk, hogy teljes egyenjogúságot élveztek a feketék.

A szegregált irodák valóban megjelennek, illetve a színes bőrűeknek szóló mosdók is, de tudni kell, hogy ekkor Virginia államban törvénybe volt foglalva a szegregáció, bármennyire igazságtalannak is tűnik. Az a tény viszont, hogy a meginterjúvolt valódi Kathrine Johnson nem érezte a diszkriminációt sok kérdést vet fel. Azok, akik folyamatosan elnyomásban élnek, vagy beleszületnek egy bizonyos világrendbe nem mindig állnak neki megkérdőjelezni a helyzetüket, és sok esetben láthatunk erre példákat a könyvben.

Katherine Johnson

Alapvetően számunkra valószínűleg sosem lesz egészen érthető az a tudatállapot, amit az elnyomott színes bőrűek érezhettek és érezhetnek a mai napig, és ezt a történet is jól hangsúlyozza: egy feketének dupla annyi energiát és időt kell fektetnie bármilyen cél érdekében, mint egy fehér férfinak. Ha ráadásul még nő is, akkor talán még egy félhossznyival többet.

Harlequin, 2017.
Fordította: Kovács Ágnes

Márki Zsófia

Márki Zsófia a PPKE irodalomtudományi doktori iskola hallgatója, kutatási területe az adaptáció-elmélet, ami kiterjed irodalomra, filmekre és mítoszokra is. Kedveli az animációs filmeket, a sci-fi és fantasy zsáner is közel áll hozzá, valamint az obskúrus, kísérleti művek mind a vizuális művészetekben, mind a zene területén.