Fókuszban Papírfény

Vérrel írt családtörténet – Mario Puzo: A keresztapa

Egy redőnnyel besötétített szoba. Egy lófej az ágyban. Utcán végigguruló narancsok. Egy leszámolásokkal tarkított keresztelő. Mindenki által ismert, filmtörténelmi jelentőségű képsorok. A magyar olvasók most új kiadásban vehetik kézbe azt az irodalmi alapművet, amely minden idők leghíresebb gengsztermozija, A keresztapa alapjául szolgált.

A keresztapa azon ritka példák közé tartozik, ahol nem vetődik fel a „könyv volt-e jobb, vagy a film” kérdése. Bár Mario Puzo 1969-es regénye hatalmas siker volt megjelenése idején, Francis Ford Coppola adaptációja sokkal ismertebb és elismertebb. Az elmúlt 45 év és az a földcsuszamlás erejű hatás, amit az amerikai filmre gyakorolt egyfajta mitikus légkört emelt a film köré, így aggódtam, hogy Puzo regénye csupán egy jóval hosszabb, szárazabb elmesélt változata lesz mindannak, amit a filmben láttam. Végül félelmeim nem váltak valóra, az utolsó oldalak után mégis kicsit vegyes szájízzel tettem le a könyvet.

A Corleone család évtizedeken átívelő epikus történetét dolgozza fel A keresztapa. A cselekményt tekintve szinte alig van különbség a regény és a film között: 1945-ben indulunk, a család egyik fele esküvőre készül, miközben dolgozószobájában Don Corelone fogadja azokat az embereket, akiken tud segíteni. Minden ismert figura és részlet a helyén van: a három testvér Sonny, Freddie és Michael; az ír jobbkezes Tom Hagen; az új, mocskos üzlet, amibe az öreg Don nem akar beszállni és az elkerülhetetlen háború a családok között, aminek végén Michael az új generáció képviselőjeként átveszi a család irányítását.

Puzo nem kapkod el semmit, könyve több mint ötszáz oldalon keresztül terebélyesedik egy egész évtizedet (és néhány fejezetre még a múltat is) feldolgozó alkotássá. Már a történet legelején rengeteg karaktert vezet fel, és bármilyen nagy vagy kicsi szerepet játszanak a történetben, senki sem lóg ki a cselekményből. Mindenképp elismerésre méltó az, ahogyan Puzo úgy egybefogja a rengeteg szálat, történést, motivációt és figurát, hogy az olvasó sosem veszti el a fonalat. Mindenkinek megvan a szerepe, aki felbukkan, és így vagy úgy, de formálja az eseményeket.

A film legfontosabb kulcsmomentumait egy az egyben a regényből vették át. Az öreg Don lelövése, a merénylet az étteremben, vagy például Sonny halála nemcsak szimplán hatásos „nagy pillanatok”, hanem irodalmi szempontból is remekül megírt, feszült vagy váratlanul robbanó szekvenciák.

Ráadásul Puzo részletgazdag leírásai és képszerű prózája még olvasva is nagyon filmszerű élményt ad.

A könyv stílusa klasszikusnak számít a mai bűnregényírók stílusához képest, de megvan benne az erőszak-ábrázolásnak vagy a sokkolóbb témáknak azon nyers kompromisszummentessége, amit az elődöktől Puzo átvett (Dashiell Hammett), és amit a későbbi generáció (pl. James Ellroy) a végletekig elvitt. Sőt a film magasztos, emelkedett hangvételéhez képest szinte szokatlanul hatnak a precízen leírt, brutális gyilkosságok, a sikamlós szexjelenetekről már nem is szólva. Főleg utóbbiakat olvasva érzi az ember, hogy eleinte miért nem rajongott Coppola az ötletért, hogy filmre vigye Puzo regényét:

olcsó, hatásvadász ponyvának tartotta.

A film ismeretében könnyen felismerhetőek azok a mellékszálak, amiket Coppola jó érzéssel inkább kihagyott. Hogy csak egy példát említsek: a filmben csupán mellékszereplőnek számító Johnny Fontane jóval nagyobb szerepet kap a regényben, ugyanakkor nyugodt szívvel elmondható, hogy azok a fejezetek a legkevésbé érdekesek, amelyben ő szerepel, és szinte érezni lehet, hogy a cselekmény ekkor mindig megtorpan. Pozitív ellenpélda viszont a Vito Corleone gyermekkorát és felemelkedését bemutató szakasz, ami rövidsége ellenére feszesen és érdekfeszítően megírt karaktertanulmány: nem meglepő, hogy a második film szerves része lett.

Korántsem mondható, hogy a könyv hibátlan, a sodró cselekménybe olykor-olykor beékelődnek kevésbé érdekes szálak és szereplők. Ráadásul Puzo néhányszor túlzásba esik a részletes leírásaival, különösen akkor, amikor több hónap vagy év eseményét próbálja meg minél jobban összesűríteni. Ezek a bekezdések fájdalmasan papírízűek és vontatottak, de szerencsére nincs belőlük sok, így nem rontják le a könyv élvezeti értékét.

Végső soron A keresztapa regényt kisebb hibái és némi kopottsága ellenére is bátran ajánlom. A filmváltozathoz nem sokat tesz hozzá, de annak minden emlékezetes momentuma, karaktere és párbeszéde jelen van. Kicsit ponyvás, néhol slampos, de ambiciózus, nagy ívű gengsztereposz. Egy csiszolatlan gyémánt, ami egy mesteri filmrendező keze által vált tökéletessé, ezt pedig nem minden könyv mondhatja el magáról.

Mario Puzo: A keresztapa

Geopen Kiadó, 2017
Fordította: Vándor Vera

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..