Papírfény

Inkább egy csésze kávé és egy szelet cseresznyés pite – Mark Frost: Twin Peaks titkos története

twin peaks

Mielőtt szerencsénk lenne újra visszatérni Twin Peaks otthonosan misztikus világába, a sorozat egyik alkotója, Mark Frost a cselekmény háttértörténete felfedésének ígéretével jelentkezett, ezúttal könyv formájában. Gondolhatnánk, hogy a Twin Peaks titkos történetében majd átvezetést kapunk az új évadhoz, ezzel szemben azon kell törjük a fejünket, hogy mi értelme volt egyáltalán megjelentetni ezt az egészet. És ezután már azon is izgulhatunk, hogy nem ilyen lesz-e a jövőre érkező sorozat is.

Nem ez az első könyv a Twin Peaks világában (korábban a Dale Cooper naplója és a Ki ölte meg Laura Palmert? is megjelent magyarul), de az vitathatatlan, hogy a Twin Peaks titkos története a legnívósabb ezek közül. A könyv kiállítása – még ha nem is ez az első hasonló szerkesztésű mű – tényleg elismerésre méltó: rengeteg színes kép, fénykép, újságcikk, valósághű dokumentum, kézírásos levél, lábjegyzet és megjegyzés fűzi össze az elmesélendő történetet, aminek az apropóját egy titokzatos, szerteágazó témákból összegyűjtött dosszié adja. Ezt pedig a könyv egy az egyben, érintetlenül az olvasó elé tárja. Az elbeszélés tehát három szinten zajlik, a sorozatból ismert és kevésbé ismert szereplők világában, a róluk szóló dokumentumokat összegyűjtő titokzatos Archivista megjegyzéseiben és az egész dossziét kutató ügynök kommentárjaiban. A pozitívumok nagy része viszont itt ki is pukkad, és kénytelenek vagyunk szembenézni az ígéretesnek tűnő kivitelezés mögött meghúzódó „negatívumok háttértörténetével”.

Több szinten is problémás a könyv, és nem biztos, hogy ezek az ellenvetések csak a kritikusi szemnek jelentenek problémát. Ezek között a sorozat világának rajongói valószínűleg ugyanúgy megtalálják a maguk kifogásait, mint a könyvet szűzen olvasók – ha lesznek egyáltalán ilyenek.

Kezdjük onnan, hogy ami olyan szuperül működött az anyasorozatban (és amúgy a legtöbb Lynch-filmben is), nevezetesen a banális és a szent közötti billegés és a posztmodern nyitottság, érthetőbben: hogy az is-is sokkal hatásosabb és életközelibb, mint a vagy-vagy, na, ez a szemlélet kicsit sem része a könyvnek. És hagyjuk most az olyan piszlicsáré nyalánkságokat, mint hogy önreflexivitás, fogyasztói elvárásokkal/szokásokkal való játék vagy netán filozófiai sejtések, ezeket nem is reméltem a könyvtől (talán még az új sorozattól sem merem). De azt talán igen, hogy a Twin Peaks-i levegőt visszahozza picit – és hogy az új szériára is bemelegít.

Igen, tisztában vagyok vele, hogy ezek is elvárások, amelyek a sorozat miatt léteznek (és ebből a szögből nézve a könyv maximálisan ellene megy az elvárásaimnak). De ha egy írásnak a címén, meg maximum a szereplők nevén és – a nagyrészt már eddig is ismert – háttértörténetükön kívül nem sok köze van az eredeti Twin Peakshez, akkor az lehet, hogy nem is Twin Peaks. Hanem mondjuk inkább X-akták, mert a könyv simán beillene abba a minden zagyva konteót és idióta leleplezést összeeresztő moslékba, amit ott a 10. évad felvonultatott. A Twin Peaks titkos története lényegében arról szól, hogy szólni akar valamiről. Nem sejtetni, fellebbenteni, hanem konkrétan arról akar szólni, hogy Mark Frost szerint… És ide bármelyik rajongót be lehetne helyettesíteni. Persze, ő a Twin Peaks társszerzője, nyilván jobban tudja, mint más (kivéve talán Lynchet), de ha valaki végigolvassa a könyvet, egy dologra biztosan rá fog jönni:

Frost egyáltalán nem érti, miről van szó.

Van itt minden az amerikai történelemből és kultúrtörténetből, politikai személyiségektől elkezdve szabadkőműveseken és UFO-észleléseken át szektákig és sci-fi írókig, akik mind „valódiságukon” keresztül próbálják igazolni a nagyszabású és megmagyarázhatatlan eseményeket – elvégre titkos történetet olvasunk, ahol majd sok mindent felfednek a szemünk előtt. Frost nyilván a Black Lodge rejtelmeit szeretné feleleveníteni, de hiába próbál meg ködösíteni és misztériumnak beállítani a felvázolt történeteket, valójában azzal, hogy megmagyarázhatatlan eseményeket fűz láncba, tökéletesen szembe megy a Black Lodge lényegével, a magyarázatlansággal. Ezen pedig az sem segít, hogy a könyv is ezt próbálja meg bizonygatni, és hogy végeredményben semmi lényegeset nem tudunk meg. Csakhogy akkor mi értelme a könyvnek?

Azok lennének a legjobb részei a Twin Peaks titkos történetének, amikor a sorozatból ismerős lakókról olvashatunk, de ezeknek az (előzmény)történeteknek a jelentős része már köztudott, hiszen a Twin Peaksnek is részei voltak, de ahol esetleg nem, ott egyáltalán nem gazdagítják az adott karaktert. Sőt, épp ellenkezőleg, és talán ezzel volt a legnagyobb problémám: a könyvben szereplő, a karakterektől „származó,” „eredeti” dokumentumok hangneme, szóhasználata, attitűdje a legtöbb esetben szembe megy személyiségük természetével és szokásaival. Mindegyik furcsán egy hangú, egy tollú, mintha mindegyiket ugyanaz a személy „hamisította” volna. (Sólyom például olyan kamaszfiúhoz illő, mocskosszájú memoárt ír, amin egyszerűen nem tud túllendülni az, aki ismeri a karaktert; Josie pedig olyan végtelenül gonosz, egysíkú személyiséggé válik, hogy az már szinte megbecstelenítésnek hat.)

És ez igaz az egész könyvre is, függetlenül attól, hogy a narratív szerkezet melyik szintjét nézzük. Az olvasónak a könyv ügynök narrátorával szemben nem nehéz megfejtenie a dokumentumok szerzőjének kilétét, mert minden esetben Mark Frostba ütközik. Ugyanúgy szól az FBI utasítás, ugyanúgy szólnak az FBI ügynök megjegyzései, de ugyanúgy a dokumentumok narrátora és a szereplők is. Mert itt igazából nem szereplők, karakterek vannak, hanem csak Mark Frost, egy elég rosszul író Mark Frost, aki folyton átütközik a könyv lapjain, miközben azt hiszi, hogy beleolvad – és ezzel a filmes tevékenységéről nem akarok szólni. A fölé helyezett, ügynök narrátornak például egyáltalán semmilyen funkciója nincs, mert a megjegyzései semmilyen plusz információt nem hordoznak, semmilyen összefüggést nem fednek fel, ráadásul teljesen hiteltelen is, mert nincs saját hangja, személyisége, és a kontextushoz egyáltalán nem illő (egy FBI jelentésről van szó!) hozzászólásokkal él. (Arról nem is szólva, hogy ezekhez az információkhoz nem kell egy ügynök, vagy hogy ezeket ne tudná már eleve egy titkosszolgálat.)

Ezt egyedül a sajátos humor oldhatná, ahogy a sorozatban, de amikor ritkán találkozunk is ilyennel, az inkább feszengősen kínos, mint vicces. Ennek az egész katyvasznak egy értelmét vélem látni, hogy talán egy új női ügynökkaraktert vezet be a sorozat következő évada előtt – aki ambivalens módon a nevén kívül semmi mással nem szerepel (az okot lásd fentebb).

Itt akár vége is lehetne a sirámoknak, de a magyar olvasók számára egy plusz fanyalgási lehetőség is adatott a fordításnak köszönhetően, bár előrebocsájtom, az eredeti kötet híján sok esetben nyilván nehéz a hazai hanyagság mértékét megállapítani. De szerencsére még így is van elég összevethető anyag, mivel néhány helyen az „eredeti” dokumentumok szerepelnek angol nyelven, alattuk a fordítással. Azt most – a fenti, óvatosságra intő megjegyzés mellett – hagyjuk is, hogy több alkalommal rossz helyen található egy megjegyzés, vagy hogy annak mondjuk nincs köze az éppen írottakhoz. De még azt is mindenki egyéni esztétikai megítélésére bízom, hogy tetszik-e neki, ha egy adott újságkivágásban csak a „fontos” cikk van lefordítva, más nem. Amellett viszont nem tudok szótlanul elmenni, ha már az első oldalaktól kezdve az egész könyvön végigvonulnak a kellemetlenül hangzó fordítások („vészhelyzetes kezelés,” „légierős” stb.) és a magyartalan megfogalmazások, amelyek rendre megakasztják az olvasást, és

elveszik az olvasó kedvét a folytatástól.

Ugyanennyire rossz szájízt hagy, amikor például egy tanulatlan, helyesen írni kevésbé tudó szereplő dokumentuma esetében a fordító a saját elképzelései szerint torzítja kvázi-olvashatatlanra a szöveget, mert az úgy biztosan sokkal hitelesebb lesz. Csakhogy az angol leírás is az oldalon van, amiben, bárki láthatja, nyoma sincs ezeknek a csodás elírásos leleményeknek; kár, hogy akkor már nem jelent meg az egész könyv kétnyelvűen. Így a magyar olvasók Froston kívül állandóan még egy névbe botlanak, Veres Mátyáséba.

De igaz, mindez végül is nem sokat ront azon a tényen, hogy a Twin Peaks titkos története (valószínűleg angolul is) igazán kellemetlen ponyva, amit, ha el is olvasna valaki, jobb, ha minél hamarabb elfelejt, a könyvespolc legsötétebb sarkába süllyeszt, és a sorozat nagyszerűségére gondolva várja a 3. évadot.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..