Papírfény

A világ és annak margója – Márquez: Száz év magány és Szerelem a kolera idején

Széljegyzet az emberiség történetére és történelmére – Gabriel García Márqueznél kevesebben értik jobban a világot. A Száz év magány a világirodalom magnum opusa, a Szerelem a kolera idején a XX. század egyik legjobb regénye. És a Magvető kiadó jóvoltából minden eddiginél szebb kiadásban olvashatjuk újra a két könyvet.

Önéletrajzi kötetében, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című könyvben Márquez elárulja, szerinte a regények első mondatában eldől minden: pusztán ennyiből meg lehet állapítani, hogy a kötetet érdemes-e elolvasni. Az elv érződik mindkét nagyregényén. A Száz év magány nyitómondatát a világirodalom legjobbjai között tartják számon: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” A Szerelem a kolera idején esetében: „Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt”.

A két mondatban az időkezelés az igazán szembeötlő. A jelen, a múlt és a jövő szinte egyszerre jelenik meg, utalásokkal, emlékkel, állandósággal. Ezzel az eszközzel tud Márquez évtizedeken vagy évszázadokon átívelő történeteket elmondani, mert nála az idő igazából nem létezik, csak emlékek vannak: hol hangosabb, hol halkabb emlékek.  Ahogy a Bánatos kurváim emlékezetében írja: „senki nem veheti el azoknak a táncoknak az emlékét, amiket eltáncoltál”. A karakterek maguk is pusztán a saját életük emlékképeinek összességei, néhány öröklött tulajdonsággal, amelyek megint csak felette állnak az időnek.

„– Mit akarsz: múlik az idő.
– Múlik. De nem ennyire.”

Márquez ezen két regényének és még néhánynak, amelyek csak inkább az ezeket megelőző kísérletek, mint a Söpredék vagy Az ezredes úrnak nincs, aki írjon saját ritmusa van. Egy viszonylag rövid mondat után mindig, különösen a két szóban forgó könyvben, egy hosszú, többszörösen összetett mondat következik, amelyben – akárcsak a romantikára oly jellemző tirádáknál – az olvasó könnyedén elfelejtheti, hogy az egész hogyan is kezdődött, majd egy kettőspont után a végítélet szerű lezárás: a márquezi kinyilatkoztatás. És még egy tömör kiegészítés, amely már: maga az élet.

Varázslat és valóság

A mondatszerkezet a két elbeszélés esszenciáját magában foglalja: a mágikus realizmust. Mindkét történet a maga módján valós, pontosabban: megragadja a világ lesújtó valóságát. Közben azonban a sorok között, vagyis a többszörösen összetett mondatok közepette megjelenik a mágia. De nem a fantasy műfajára jellemző, történetformáló varázslat, hanem a hétköznapiságában elsorvadó csoda. A lehetetlen elemek a társadalom tükreivé válnak: ami az egyén számára mágikus erővel bír – mint az esküvő, a születés vagy a halál –, az a társadalmi, gazdasági, politikai dimenzióban csak statisztika.

Márquez

Bár a mágikus realizmus összeforrt Márquez nevével, valójában azt nem ő találta fel, és nem is jellemző minden művére (Egy emberrablás története, Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája). A más szóval fabulizmusként emlegetett irányzatot az európai szürrealizmus teremtette, és sokkal inkább jellemző a maga megfoghatatlanságában Jorge Luis Borges műveire. Mégis igazán Márqueznél nyújt többletértéket. Hiszen sosem válik öncélúvá.

Száz év magány

„A jó öregkor nem más, mint tisztességes szerződés a magánnyal.”

Becsapós a cím: jóval több, mint száz évről és jóval többről, mint a magányról szól. Márquez egy család történetét meséli el az időben össze-vissza ugrándozva, mégis lineárisan Sir Francis Drake ágyúitól nagyjából a XX. század közepéig. Az ország neve sose hangzik el, Európából nézve egész Dél-Amerika benne van a történetben, pedig a valóságban a helyszínei egy megyényi területet fednek le.

De kizárólag ebben szerénykedik a Száz év magány, valójában szédületesen gazdag: szimbolikája, mélysége és átfogó értékítélete felöleli az emberiség jelentős részének történelmét. Viszont le kell szögeznem: a nyugati világét. Azt a civilizációt, amely a bibliai száműzetés óta a Paradicsomot keresi. Innen indul Ursula és José Arcádió Buendía, akik az ígéret földjét keresik, pedig valójában onnan űzték el őket a vérfertőzés miatt. És a családfő később is folyamatosan a tiltott gyümölcsöket dézsmálja.

„Arra gondolt, hogy régen, amikor Isten nem olyan csaló módon mérte a hónapokat és az éveket, mint a törökök a perkált, minden másképp volt.”

A Buendía család az egyetemes emberiség archetípusainak panoptikuma. A csavargó (José Arcadio). A katona (Aureliano Buendía ezredes), a diktátor (Arcadio), a kurva (Pilar Ternera), a szende szűz (a szép Remedios) és az aggszűz (Amaranta) mégis többek, mint pusztán címszavak. Valójában a magány ezer arcai ők, a homo socialis helyetti homo solitariusok. Márquez azt állítja: Isten büntetése nem a kiűzetés volt a Paradicsomból, hanem a magány. Az ember magányra teremtetett.

A generációkat összekötő tulajdonság körkörösen ismétlődik a családban, de az emberiség történelmében is. Felemelkedés és bukás követi egymást, de a liberalizmus doktrínájával szemben Márquez szerint az összeomlás mindig nagyobb, mint a fejlődés. Az író szerint a találmányok nem segítenek, inkább ártanak, mert az emberiség igazi gondjait nem oldják meg. A Száz év magány pesszimista regény, de átgondolt és mértékadó módon az.

Szerelem a kolera idején

„Máris megállapította, mint már annyiszor, hogy a szerelemnek pontosan ugyanazok a tünetei, mint a kolerának.”

Azt persze nem mondom, hogy a Szerelem a kolera idején optimista regény, de érezhetően lágyabb és líraibb. A világtörténelem magyarázata helyett itt egy folyamatosan szűkölő közeget ábrázol az író, de a karakterek mozgatórugója ugyanaz. Három személy szerelméről mesél benne Márquez, és mindhármuk egész életét átitatja a szerelem. Csak épp hármójuk közül kettő férfi, akik ugyanabba a nőbe, a harmadik szereplőbe szerelmesek. Közben folyamatosan változik körülöttük a világ és a nevén sosem nevezett Cartagena, de mindez őket a legkevésbé sem érinti.

Jelenet a Szerelem a kolera idején 2007-es filmváltozatából

A Szerelem a kolera idején talán szentimentális ódának tűnik, amit a szerelemhez írtak, de ez csak átverés – erre maga Márquez figyelmeztette a közönséget. A három karaktert gyorsan megkedvelheti az olvasó, pedig az író sosem állítja be őket jó embereknek. „Sok évbe került, mire megtanultam, ne tegyek arrogáns különbséget a jó és a rossz között” – írja a szerző a már említett önéletrajzi kötetében. Az 1985-ben kiadott Kolerában már tetten érhető az életbölcsesség. Az éveken át megszállottan szerelmes Florentino Ariza számtalan felszínes kapcsolatba bocsátkozik – többek közt a rábízott keresztlányával. A popkultúrában folyamatosan ajnározott szerelem itt rombol, teremt, sárba tipor és felemel. Olykor megható, de épp ellenkező esetben, mint ahogyan azt az emberbe sulykolják – időskorban válik tisztán gyönyörűvé.

Ez csak az élet értelme

„És akkor értette meg: az ember abból jön rá, hogy öregszik, ha elkezd hasonlítani az apjához.”

Márquez 1982-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, a Száz év után, de még a Kolera előtt. Noha egész életében írt, mégsem volt termékeny, alig néhány regény és novella képezi az életművét. Mégis a valaha élt egyik legnagyobb író volt, segítségével pedig a XX. századi latin-amerikai irodalom megkapta azt a figyelmet, amivel bebetonozódott a világirodalom legfontosabb vonulatai közé, a francia romantika és a klasszikus orosz irodalom mellé.

Mindez elsősorban azért történt, mert Márquez képes volt megérteni a világ hihetetlen komplexitását, de legalábbis annak egy részletét. Széljegyzetek a világ működéséhez. Ha nem is az élet értelme, de az élet ismerete és annak elfogadása csodálatosan összeér a két nagyregényben. A szerelem szinte minden válfaja megmutatkozik, átfogóan és távlati értelemben egyaránt, amihez ugyanúgy hozzátartozik a magány is. Így válik a Szerelem a kolera idején a Száz év magány tökéletes párjává. A kettőben együtt tökéletesen megmutatkozik a világ ciklikus mivolta és az ember előre elrendeltetett sorsa. És vice versa.

 

Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Magvető kiadó, 2017
Fordította: Székács Vera

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés