Papírfény

Transzgenerációs pokoljárás – Matt Ruff: Lovecraft földjén

Amerika mindig is polarizált volt és valószínűleg lesz is. Rasszizmus: jelen volt, van és sajnos lesz is, de hogy miért… Matt Ruff Lovecraft földjére kalauzol el minket, Amerika földjére, a démonok berkeibe. 

A faji megkülönböztetés elválaszthatatlan a politikától. Pedig a rasszizmus csak egy kulturális gyökerű ellentét. Valakinek más a bőrszíne, a hitrendszere vagy a földrajzi hovatartozása. Sztereotípiák köré építettük világunkat, azok szerint húztuk meg határainkat, hogy mi honnan és meddig elfogadható. Az oroszok komcsik, a németek nácik, az olaszok maffiózók, a franciák burzsoák, a spanyolok adócsalók, az angolok pedig nyilvánvalóan mind rondák. És még csak Európáról beszéltem, hisz európai vagyok. Magyar, aki köztudottan alkoholista. Pontosítok, nem is Európáról, hanem az europid nagyrasszról beszéltem.

Mi a helyzet, ha antropológiai szempontból vizsgálódunk? A mongoloidok a ferdeszeműek. A veddo-ausztralidok pedig azok, akiket említésre sem kell méltatni. És vannak a negroidok. A színesbőrűek. A feketék. A négerek. Az alja nép. Mondá ezt Amerika. Mindössze 528 éve fedezték fel a kontinenst, és csupán 244 éve csoportosult unióba az északi fele. Ahol 155 évvel ezelőtt törölték el a rabszolgaságot, ahol mindössze 11 éve kértek érte bocsánatot, és ahol még néhány hónappal ezelőtt is gyilkoltak feketét – nem is csak egyvalakit. Az országban, amiről az juthat eszünkbe; dilettáns és infantilis. Üdvözöljük az Amerikai Egyesült Államokban, Lovecraft földjén

Matt Ruff az 1950-es évek Amerikájába kalauzol el bennünket, ahol a múlt árnyai éppoly masszívan formálják a mindennapokat, mint a jelen cselekvői. Főszereplőnk nincs, legalábbis a szó hagyományos értelmében. Egy közösség mindennapjaiba nyerünk betekintést, az afroamerikaiakéba, azon belül is a Turner-Green családéba, és az ő nem mindennapi problémáik sorába, amelyek antológia-szerű írásokban elevenednek meg. Atticus, a nemrég leszerelt katona az eltűnt apját keresendő nagybátyjával, George-dzsal és a család barátjával, Letitiával indul útnak, hogy bevegye Lovecraft földjét. Ekkor kezdődik az, amit manapság szociohorrornak nevezünk. A társadalom és a természetfeletti találkozása, mégpedig a rosszabbik oldaluké. 

Matt Ruff fehér szerző, és mégis az az érzés ragad meg, mintha egy fekete író tollából származna a Lovecraft földjén. 

Egy olyan társadalmat ír le, amely úgy jelenik meg, ahogyan az akkor élő színesbőrű lakosság tapasztalhatta. Szegregált Amerika minden szeglete, a feketék pénze büdös a délieknek, úgy kell keresni azokat a vendéglátóegységeket, szállásokat, de még az autójavító-műhelyeket is, ahol elfogadják. Érezzük a feszültséget, a haragot, a kiszolgáltatottságot, amit minden nap megélnek. Jim Crow az afroamerikaiak gyűjtő gúnyneve volt és egy egész korszakot meghatározott. Azt az időszakot, ami az 1896-os Plessy kontra Ferguson precedenst teremtő perrel indult, és amelynek legfőbb doktrínája az „elkülönítve, de egyenlően” elv, ami egészen 1964-es polgárjogi törvény beiktatásáig hatályban volt.

Forrás: The Washington Post

Számtalanszor felsejlenek az 1921-es tulsai mészárlás emlékképei (amit a Watchmen is megidézett), ami egy botlással kezdődött. Egy fekete cipőpucoló megbotlott és nekidőlt egy fehér liftkezelő hölgynek, aki sikítani kezdett. Gyorsan lincshangulat kerekedett, a délutáni lapokban már támadásról volt szó, amit a fehérek puskát ragadva akartak megoldani. Atticus apja, Montrose testközelből nézte végig a véres utcaharcokat, amiben közel negyvenen haltak meg és több ezer fekete került utcára, illetve börtönbe. 

Maga a tény is, hogy a George által szerkesztett Néger útikönyv valós alapokon nyugszik, sokat elárul a század első felét uraló rasszizmusról. Victor H. Green először 1936-ban adta ki a The Negro Motorist Green Bookot, a zsidó utazóknak készített korabeli „guide-ok” mintájára. Cím szerint listázta New York állam azon éttermeit, hoteleit és egyéb üzleteit, ahol hajlandók voltak a feketék kiszolgálására, 1939-re pedig kibővítette Észak-Amerikára. E könyv címét és szellemiségét viseli a 2018-as Oscar-kedvenc Zöld könyv is, amelynek alcíme, az Útmutató az élethez patetikus mivoltát helyezi új megvilágításba Ruff művének olvasata. 

Míg a Mortensen-Ali fémjelezte film szentimentalista, naiv metaforaként jeleníti meg a Zöld könyvet, a rassztól független barátsághoz vezető út kalauzaként, addig a Lovecraft földjén zöld könyve szó szerint útmutató az élethez: hogyan ne ölesd meg magad feketeként pusztán azzal, hogy létezel. 

Egy ilyen alapanyagból nem csoda, hogy napjaink egyik legfelkapottabb fekete filmese, a szociohorror mestere, Jordan Peele készített sorozatot az HBO-ra. Anélkül, hogy végletes összehasonlítása bocsátkoznék, a történet változtatásairól beszélnék, azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy az eredeti mű sok tekintetben más. Ugyanúgy antológiafüzér, ugyanolyan mély, de más hatást vált ki. 

Peele felborzol, Ruff elborzaszt. Az emberi erkölcs határain mozog, s azt is barangolják be hőseink, nem is magát Lovecraft földjét. 

Hiszen itt Lovecraft leginkább jelzőként, a mélyrasszista szellemiség s közben kiemelkedő művészi attitűd helyén áll. Ruff koncepciója egyszerű, de nagyszerű. A mindenkori sci-fi irodalom erősen fehérek uralta terep. Atticus mint a kiemelt szereplő, igazi geek. Imádja a műfajt, és úgy általában könyvmoly, azonban ízlése az egyik legfontosabb morális dilemmát adja apjával való viszonyában. Apja azért neheztel fiára, mert az fehér szerzők művei iránt rajong. Például Ray Bradburyért, Robert Heinleinért vagy épp Isaac Asimovért – természetesen nem kérdés, hogy Ruff ezzel önnön inspirációit és kedvenceit fedi fel az olvasó előtt.

Kedvencei közül kiemelkedik a rendíthetetlenül fajgyűlölő H. P. Lovecraft. Apja azért (is) neheztel fiára, mert egy rasszista szerzőt imád. Ez a feszültség évekkel ezelőtt érlelődött meg, amikor nem hitték volna, hogy egy napon lovecrafti utazás fog rájuk várni. 

Ruff ötlete egyben kvázi kísérlet is; milyen pluszt tud hozzáadni a thriller műfajához, ha a már sokat látott, hallott, olvasott történetekben most éppen egy fekete szerepel? A transzgenerációs félelmet és poklot, amit a feketéknek el kellett viselniük, legyen szó egy chicagói kölyökről, egy évtizedekkel ezelőtt felszabadított rabszolgáról vagy akár egy afrikai miniszterelnökről.

Lovecraft földjén egyetlen gonosz létezik, a jog. Egy név: Jim Crow, mi Damoklész kardjaként lebeg hőseink feje felett. 

A horror alapvetése a kiszolgáltatottság. Egy másik pedig a tudottan életveszélyes döntések. Ruff állítása szerint a hülyeségfaktor elkerülésére kívánt megoldást találni írás közben. Hiszen a gagyihorrorok keresztje az, hogy a karakterek nem a kiszolgáltatott helyzetben hozott döntés miatt kerülnek életveszélybe, hanem azért, mert meghoznak egy életveszélyes döntést, amivel kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Ismerjük ezt: valami kopog a ház leghátsó, legsötétebb zugában, a főhős megnézi, a már kezdetben is pislákoló lámpa elemét pedig csakis akkor cseréli ki, amikor már remeg a keze és csutkára merült az elem. Atticusék viszont azért hozzák meg az életveszélyes döntéseiket, mert nincs más választásuk. A rendszer nem kínál alternatívát; vagy kockára teszik a bőrüket, vagy Jim Crow nyúzza le bármelyik pillanatban a saját otthonukban. 

Minden történet hőse ezért teszi azt, amit. Letitia nem azért vesz házat a fehérnegyedben, ami ráadásul kísértetjárta, mert annyira lakályosnak tartja, hanem azért, mert csak ezt hajlandók neki eladni megfizethető áron. Ruby nem azért él a lehetőséggel, hogy egy napig fehér hölgy lehet, mert fel akarná adni az identitását, hanem azért, mert feketeként az egzisztenciája a zérót súrolja, sokszor alulról. Maga az Atticus vezette csapat sem azért csapja hóna alá Lovecraft földjét, a déli Államok poklát, mert különösebben kedvük volna okkult szektákkal találkozni, hanem azért, mert Montrose-t elrabolták. Vagyis minden döntésüket a kényszer szüli, amelynek eredője, hogy emberként szeretnének élni. 

A veszély pedig nem csekély, mindannyiuk élete veszélyben forog, minden történetben. Látszólag elágaznak és csak a szereplők révén kötődnek egymáshoz, de minden fejezet kulcspillanata egy korábbi etap elsőre nem különösebben fontosnak tűnő momentumához kötődik. A szálakat bábmesterként rángató természetfilozófus (értsd, mágus), Caleb Braithwhite mesterkedése révén Ruff kohéziót teremt a műfajában, ritmusában és mondandójában egymástól teljes mértékben eltérő történetekben. 

Egy kísértetház recsegő falai között ismerszik meg egy ifjú amazon hitének ereje. A szó elszáll, az írás megmarad, tudjuk meg egy „ősi” hagyaték utáni hajsza során. Az univerzumban cselekvőként jelen lenni, ezt jelenti egy csillagvizsgáló titka. Az identitás és a tudatalatti közti éles határt a Hyde parkban ismerjük meg. Az Elm utca mesélni tudna egy egész társadalmi korszellemről. Az akaraterő pedig akkor arat diadalt, amikor a torkunk már összeszorul. 

Ruff keretek közé szerkeszti gondolatait az emberségről, és vele a feketék helyzetéről. A jó sztorik ismérveként a keretfejezetek mindezen üzenetet tartalmazzák, és ugyanarról szólnak. A záróakkord az első tükörképe, csak egy emelkedettebb szinten. A katarzist pedig a legutolsó oldalakon éljük meg, egyetlen mondattal:

„Azt hiszi, nem tudom, milyen országban élek?”

Matt Ruff World Fantasy-díjra jelölt műve nagyszerűen ötvözi a kozmikus horrort, a gótikus fantasyt és a science fictiont. A fúzió elegye pedig egy rémisztő hangulatú regény, egy történelmi látlelet, és ami a legfontosabb, nem hegyi beszéd – tények Lovecraft földjéről. 

 

Matt Ruff: Lovecraft földjén 

Agave, 2020
Fordította: Huszár András

Avatar

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya