Stephen King folytatja, amit az Álom doktorral művelt: a zsánersztorit a szereplők személyes történetévé formálja át. Csupa szív és elég kevés kaland, ismét.
William Hodges „nyug. det.” egyetlen társa a lejárt jelvény és apja töltött fegyvere (no meg egy túl nagy pocak és egy túl zsibbadt agy a tévé előtt). De épp mielőtt elgondolkodna azon, hogy használja is apja fegyverét (mert túl okos ember nem bírja sokáig a tévébámulást), levelet kap egy tömeggyilkostól. A levél pedig – az olyasmi, amit figyelmen kívül hagyni rosszabb lenne számára a halálnál.
Az első fejezet egy mélyütéssel nyit: egy gátlástalan húzással oda, ahol fáj. [Olvasd el a cikk alatt!] King ezúttal nem horrort írt – semmi fantasy-elem –, de attól még nem tagadja meg rémületes írói önmagát: a Mr. Mercedesben nincsenek biztonságban a szereplők. Ez a kíméletlenség az ugyanerről híres Trónok harca-sorozatnál világkép-formáló írói döntés, Kingnél azonban tisztán szomorú. Mert az író, akár előző könyvében, itt is érezhetően szereti a hőseit.
„Hard-boiled krimi lesz”, mondta a könyvről King már előre, de ebben bizony tévedett (illetve talán túl korán mondta, és eltért az írással egy másik irányba), mert William Hodges nem Matthew Scudder: hétköznapibb, pocakosabb. És emberszeretőbb, legfőképpen.
A nyomozás, Will Hodges és „Mr. Mercedes” játéka például minduntalan letér az útról. Az öreg detektív barátságai és szerelme fontosabbá válnak a cselekmény főszálánál, a mindennapi élet teret kap. Még „Mr. Mercedes” kifacsarodott életének hétköznapjai is hangsúlyosabbak a Tervnél, a beteg előkészületeknél (mert készül valamire, készül bizony – és rég rágtam a körmömet ennyire egy olvasmány miatt) – King ugyanis teljes értékű karakterként szerepelteti „Mr. Mercedes-t”.
Mr. Mercedes fura szerzet King birodalmában. Egyike az író kevésbé sikerült gonoszainak. Vagy ha szándékosan ilyen torz, nyeszlett, idegesítő figura, akkor zseniális írói teremtés, mert ígérem, a könyv közepére úgy fogod utálni, ahogy kevés fiktív karaktert lehet.
Régóta tartom, hogy King írói látásának lényege (efölött a legtöbben elsiklanak) az a szilárd meggyőződés, miszerint létezik jó és rossz. Az erkölcsi relativitás és a világot a szürke árnyalataiként felfogó szemlélet nem az övé. „Isten létének még a gondolata is kurvára nevetséges” – mondja a könyv beteg elméjű gyilkosa, de az egész történet csakúgy, mint King összes története, érvényesen felfogható e tétel cáfolataként. (Vagy cáfolatára tett kísérletként.) Ami nem azt jelenti, hogy Isten létét állítaná – csak épp nem hajlandó a világ sokféle gonoszságát nemlétének bizonyítékául elfogadni.
Így aztán a Mr. Mercedes ugyanannak a szilárd erkölcsi Jónak a földhözragadtabb, evilágibb küzdelmét mutatja be, amit például a világsíkokon keresztül hömpölygő Setét Torony-sorozat képvisel. Létezik egy vonulat az irodalomban, ami az abszolút erkölcsiséget veszi alapul; ennek Sarkcsillaga talán A Gyűrűk Ura, de King is errefelé emelkedik.
A könyv erősen hasonlít a szomszédos zsánerek legjobb, a műfajon már felülemelkedő darabjaira. Lawrence Block Scudder- és Keller-könyveiben szintén a szereplők magánéletén van a hangsúly, és például Le Carré legnagyszerűbb kémregényei is a személyességtől és a karakterektől válnak szépirodalommá (még az eredendően sabonos műfaj dacára is).
King vajon szépirodalom? Jómagam azt mondanám: ez a könyve épp nem, de közel jár. Új nagyregényei közül a 11/22/63 sokkal ötletesebb, A búra alatt érvényesebb társadalomkép, a Joyland stílusában kísérletezőbb.
Jó hír: a könyv egy trilógia első része. Jövőre követi a Finders Keepers (első fele legalábbis). És még tévésorozat is lesz belőle. Szeretett szereplőink visszatérnek tehát.