Papírfény

Te is bűnrészes vagy – Hillary Jordan: Mudbound – Sárfészek

Az Oscar-jelölt film könyveredetije, a Mudbound – Sárfészek sodró családi és társadalmi dráma néhány nagyon érvényes tanulsággal.

Dee Rees filmje, a Mudbound az idei Oscar-gála egyik reményteljes szereplője volt, és a kritikai visszhang is egyöntetűen dicsérte. De a film könyvből származik: Hillary Jordan azonos című regényéből. És bizony a MudboundSárfészek könyvről is van mit dicsérően írni.

A Mudbound családtörténet; a városi és vidéki élet összecsapásának története; a katonaélet és a békeidők kontrasztjának története; de elsősorban az 1940-es évek amerikai „Mély Dél” világának, a mindent átható rasszizmusnak a bemutatása. Egy farmer és városi felesége, fekete bérlőik, valamint egy háborús hős afroamerikai és egy fehér katonatársa sodródik benne a gyúlékony vég felé, terhelve érzelmi viharokkal, személyes konfliktusokkal és valami társadalmi eleve elrendeléssel – mert a vidéki Délen bizonyos összetűzéseknek csak egyféle kimenetele lehet.

Jelenet a filmből

A könyv aktualitását természetesen az adja, hogy a „faji” kérdések még mindig lezáratlanok az Egyesült Államokban. Ahogy a 12 év rabszolgaság esetében, úgy itt is arról van szó, hogy egy népnek szembe kell néznie a múltjával, mielőtt megoldhat egy ekkora, az egész társadalmon átívelő kérdést.

A szembenézés őszintesége az, ami a Mudbound irodalmi erejét adja. Ez a könyv a ‘40-es évek rasszizmusát a maga valódi visszataszító mélységében ábrázolja. Nem azért, mintha oldalanként tele lenne fehér köpenyes klántagokkal. Ellenkezőleg: hanem mert

a rasszizmusnak még a legrendesebb emberek is részesei.

Az előítéletek a legpozitívabb szereplőket is áthatják. A gondos, jó családapa, az erényes férfi főszereplő alig tudja elképzelni, hogy egy „nigger” beüljön mellé a teherautóba; az alsóbb rendű emberi lénynek még éjjel, zivatarban is a platón lenne a helye. Akkor is, ha segíteni jön. A fajok hierarchiája nem választás kérdése ebben a világban, hanem eleve elrendeltetett. És ezt mindkét csoport természetesnek veszi.

Brutális belegondolni, hogy ami az Egyesült Államokban történelem, az Magyarországon (csaknem) a jelen – a Mudbound úgy kellene a magyar olvasónak, mint egy falat kenyér; ez legyen kötelező olvasmány az iskolákban! Mert ugyanazok a megjegyzések, amiket a ‘40-es évek amerikai szereplői tesznek „a niggerekre”, ma mindennaposak a magyarok szájából is, csak épp a cigányok kapcsán. „Nem is akarnak javítani az életükön.” „Csak szaporodnak és élősködnek.” „A kultúrájuk / a természetük tartja őket vissza.”

Ismerős?

Ahogy a jóindulatú főszereplő is természetesnek veszi mindezt a négerek kapcsán, úgy a mi saját, ma élő, kedves, jószívű és amúgy erényes rokonaink és ismerőseink is természetesnek veszik ezeket a hülyeségeket idehaza. És akkor inkább nem is aktuálpolitizálok arabokról és menekültekről, mert még átnyúl valaki a monitoron és letépi a fejemet.

Ez a természetesség, a jó emberek kényelmes bűnrészessége adja a Mudbound hidegrázós erejét. Az ember hitetlenkedve olvassa. Pedig igaz. Sőt, tükör.

Ami mármost a könyv egyéb értékeit illeti – szó mi szó, egy ültő helyemben végigolvastam. Az alkalmi olvasásra kiváló hossza mellett jót tesz neki a szempontkarakterek és így a hangnem állandó váltogatása (az eltérő személyes hangok kapcsán dicséret Babits Péter fordítónak!), és jót tesz az egyértelműen éleződő családi és helyi társadalmi feszültség is, de ami a legfontosabb: hogy törődni tudunk a jól megírt szereplőkkel, a sorsuk aggodalmat és reményt vált ki.

Csak hát ez csupa olyan sablon dicséret, ami minden kompetens regényről elmondható (ha a „regény” alatt most a klasszikus narratívát értjük). A Mudbound nem igazán emelkedik a „szórakoztató” irodalmi szint fölé. Ez nem hiányosság; csúf képmutatás is lenne tőlem számonkérni egy szórakoztató könyvön a magasirodalmat, amikor én magam folyton egy-egy űroperába találom magam beleásva. Csak ténymegállapítás. A Mudbound írásminőségileg körülbelül egy erős Ken Follett regény szintjét karcolja; nem éri el például A katedrális jellemábrázolását, izgalmát, történelmi képalkotását, de arrafelé leledzik valahol.

Egyetlen dolog zavart igazán a könyvben: a tetőpontot elsietettnek éreztem. A végső konfliktus túl hamar lángol fel abból a parázsból, ami a regény során fenyegetően izzik. Az utolsó néhány fejezet inkább érződik írói döntésnek, semmint organikus fejleménynek – másként mondva: elfért volna még egy fél könyvnyi haladás, mire bekövetkezik. És kevesebb filmszerű véletlen.

Jelenet a filmből

Ami megmenti a könyv végét, az egyben a legszebb írói leleménye is: a lezárás, a legeslegutolsó fejezet. Nem spoilerezek. De ez a néhány sor úgy ad reményt, hogy közben reális marad. Egy ilyen történetnél a túl pesszimista vagy túl napsugaras zárás mindent elronthatott volna; Hillary Jordan szépséges megoldást választott a dilemmára (egész másat, mint a film).

A Mudbound tehát igen jó könyv, megérdemli a hírnevet és a belőle készült filmet is. A kor, amit ábrázol, nagyon is érvényes tanulságokat hordoz a mai Amerika (és a mai Magyarország) olvasói számára – akkor is, ha mint írás nem egy kortárs irodalmi csúcspont. Amit a Mudbound bemutat, fontosabb a puszta minőségnél. Igazságot és tanulságot hordoz, és erre nekünk, fél évszázadnál is több hazai társadalmi lemaradásunkkal, nagy szükségünk lenne.

 

Hillary Jordan: Mudbound (Sárfészek)

Athenaeum Kiadó 2018.
Fordította: Babits Péter

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés