Neil Gaiman esszékötetében korábban megjelent beszédeit, előszavait és cikkeit gyűjtötte össze nekünk. Vagyis ezúttal megismerhetjük azt a szerzőt, aki szerint a szerző nem számít, csak a történet maga, amit leírt az olvasóknak.
Gaiman esszékötete, a Kilátás az erkélyről gondosan megszerkesztett könyv, tíz fejezetből áll és enyhe kronológiát mutat: a gyerekkori olvasmányok bemutatása előre kerül, a halálról való gondolkodás pedig az egyik utolsó írás. De mivel mindegyik darab korábban önállóan is megjelent, az olvasó teljes szabadsággal olvasgathat erről-arról. S míg az sokaknak nem kérdés, hogy miért olvassák Gaiman történeteit, kérdés lehet, hogy miért olvassák azt, amikor nem világokat teremt, hanem a mi világunkról számol be?
Nekem van pár ötletem, miért. Gaiman ugyanis egyszerűen menő. Rengeteg könyvet olvas, jó zenéket hallgat és érdekes emberekkel barátkozik vagy interjúzik. A Sandman, a Sosehol, a Csillagpor, az Amerikai istenek, a Coraline, a Farkasok a falban, a Felkavaró tartalom, a Szerencsére a tej és az Óceán az út végén megalkotója (csak kedvemre szemezgettem, ennél sokkal több írásról van szó) korábban újságíró volt, interjúkat készített és úgy egyáltalán, mindenféléket írt. Például feleségét is egy írásnak köszönhetően ismerte meg:
„Azért ismerkedtem meg Amanda Palmerrel, mert segítségre volt szüksége ahhoz, hogy halottnak tettethesse magát.
Előtte tizennégy éven át igyekezett eljátszani a halottat a fényképeken, és most egy egész lemezt készült felvenni a témáról. Who Killed Amanda Palmer, vagyis Ki ölte meg Amanda Palmert lett a címe. Azért találkoztunk és beszéltünk egymással, mert szerette volna, ha valaki megírja a halálai történetét.”
Mindennek köszönhetően mindenféle stílusban ügyesen mozog, és amúgy őszinte, kedves valakiről van szó, akinek számos irodalmi és egyéb művészeti élménye van, amit nagy örömmel oszt meg újabb alkotások létrehozása közepette.
Ebből azért kiderül, hogy nem a Kilátás az erkélyről a Gaiman-univerzum csúcsa, ez inkább egy kis adalék, de hát miért ne? Értekezzünk művészetről és az élet egyéb kérdéseiről! Vagyis olvassuk el, Gaiman miket gondol róluk. S mivel ő a történetek nagy kedvelője, amikor felvet egy komoly kérdést, akkor is mesél, eszébe jutnak dolgok, mi-mikor-hogy volt.
Ráadásul könyvmolyként – márpedig aki kezébe vesz Gaiman könyveket, akár ezt, akár másikat, bizony, ha kicsit, de könyvmoly – könnyű Gaimannal egyetérteni. Leginkább akkor, amikor az olvasás jelentőségéről beszél. „A történeteken keresztül megismerhettem az életet, anélkül hogy megtapasztaltam volna. Vagyis inkább úgy tapasztaltam meg, ahogy egy 18. századi méregkeverő a mérgeket: apró dózisokban szedve, így nem árthattak neki olyan anyagok, amelyek végeztek volna azzal, akinek a szervezete nincs hozzászokva. Az irodalom olykor segít megküzdenünk a világ mérgével anélkül, hogy belehalnánk.” – írja az egyik esszében. És akkor ezen a ponton mindenki elidőzik egy pillanatra, milyen olvasmány- és moziélményei voltak. Miket élt meg úgy, hogy nem élte meg őket. Hát igen, egy pillanat nem is elég.
Apropó, mozi. Eddig Gaiman két regényéből is készült mozifilm (Csillagpor – 2007, rendezte Matthew Vaughn; Coraline és a titkos ajtó – 2009, rendezte Henry Selick). Amikor a Coraline-t Oscar-díjra jelölték, Gaiman – ahogy a film animált főszereplője, ő maga is – eljutott a díjátadóra. Be is számolt róla, bár a cikk arról szól, hogy milyen hangulatban volt, kapunk egy szubjektív Oscar-gála hangulatképet is. Ez a kötet címadó írása: Kilátás az erkélyről. Gaiman itt is, ahogy a többi írásában is, amikor írásról, művészekről beszél, varázstalanít. Emberivé szelídít mindenkit, leginkább saját magát, s közben pedig rajong mindenért, mindenkiért. Megmutat egy emberi mozzanatot, majd nem spórolja a dicséreteket.
Stephen Kinget is idézi, aki sosem tartotta magát horrorírónak, de soha nem is ellenkezett, ha mások ezt mondták róla. „Abszurd pénzeket fizetnek nekem. (…) Ráadásul olyasmiért, amit ingyen is megcsinálnék.” – mereng Stephen King, aki minden nap ír, mert csak, mert ez a lételeme. És eltartja a családját, ahogy Gaiman is teszi. És ez bizony jó, a dolgok rendje. Aztán még jó pár gondolat sci-firől, képregényekről, zenéről. Amíg olvastam, Gaiman végig a haverom volt, néha a barátom, néha csak egy fazon, aki mondja a magáét. De jók a témái, szépek a gondolatai. Egyszer azt tanácsolta a végzős egyetemistáknak, hogy:
„Egy mutáns óriáskígyó eltörte és megemésztette a lábadat? Alkoss!
A nyomodban liheg az adóhatóság? Alkoss!
Felrobbant a macskád? Alkoss!
A neten azt írják, hogy ostoba vagy, aljas szándékok motiválnak, ráadásul mások már régen megcsinálták ugyanezt? Alkoss!”
Neki kétségkívül bejött. Ezzel a esszékötettel pedig kimondva-kimondatlanul mindenféle művészeti alkotások befogadásra buzdít.