Magazin Papírfény

Filmre íródott – Alessandro Baricco: Novecento

az oceanjaro zongorista legendaja

novecentoSokak számára ez az írás az első Baricco-mű, amit olvastak, pedig nem is ez a legtipikusabb írása, ám egy olyan nagyágyú film készült belőle, melynek zenéjét Ennio Morricone szerezte, az operatőr Koltai Lajos volt, Tim Roth játszotta a főszerepet és Giuseppe Tornatore ült a rendezői székben. Most már biztosan mindenki tudja, hogy az érzelgős-elsöprő és igazán zeneőrült Az óceánjáró zongorista legendájáról van szó!

Maga Baricco a könyv előszavában ekképpen nyilatkozik saját művéről: „Most, hogy könyv formájában látom viszont, nekem inkább úgy tűnik föl, hogy egy igazi színházi előadás és egy hangosan felolvasandó elbeszélés között ingadozik.” Aztán kitér annak fontosságára, hogy ez is egy szép történet. Szép és szomorú, egészíteném ki, legalábbis melodramatikus érzelemvilágú. S ennek ellenére elég harsány, néhol elnagyolt és pörgős, vagyis olyan mint a legizgalmasabb történet, amit asztal mellett hallhat az ember. Nem is, annál sokkal jobb, valóban színpadra termett, és filmre, filmre nagyon. De az a barricós intimitás, ami miatt egész életemre szívembe zártam az írót, az hiányzik.

És nem is a történetből, meg a mondanivalóból, hiszen az ott van, sőt, még a filmbe is átszivárog, de a megfogalmazás, az írásmód, vagy inkább előadásmód, az itt valami pajkosabb és hangosabb formán történik: „Na már most, senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy elhiggye, és én, hogy őszinte legyek, nem hinném el, ha nekem mesélné valaki, de az úgy volt, hogy a zongora elkezdett csúszkálni a bálterem fapadlóján, és mi is ott mögötte, Novecentóval, aki zongorázott, és egy pillanatra sem vette le a szemét a billentyűkről;”.

az oceanjaro zongorista legendaja

A történet főhőséről és a történet mesélőjéről van szó, akik együtt zenéltek a Virginian nevű gőzhajón, a jazz legendás korában. Csakhogy a mesélő egy valós személy, ezzel szemben Novecento a hivatal szemében nem létezik, soha nem is létezett. A hajón született, a hajón nevelkedett, és csak azt tudni róla, hogy úgy játszik a zongorán, mint senki más. Az emberekről zenél az embereknek, és imádja ezt. Talán az a leginkább Bariccóra valló filmjelenet, amikor Novecento a bálterembe lépő embereket figyeli és sorra eljátssza zongorán a mozdulataikat, az érzéseiket, egyszóval az életüket. Olyan ő a zongorával, mint egy jó portréfestő, amilyen Baricco a szavakkal.

Az óceánjáró zongorista legendája pedig pont olyan lett, mint maga a tenger, ahol a történet játszódik, hol viharosan csapong, hol lágyan duruzsol, hol sír, hol nevet. Egy különc ember legendás élete, mely egy különös kor hangulatát idézi fel számunkra remekbeszabott képsorokba fogalmazva. Ahogy néztem Giuseppe Tornatore filmjét, végig az volt az érzésem, Baricco neki írta a Novecentót, csak ezt akkor még lehet, hogy nem tudta.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com