Fókuszban Papírfény

Olvass bele! – Nathan Hill: Nix

Nix különleges történet az anyai önzésről, alkotói válságról, a politika társadalmat megosztó hatalmáról és arról, hogy néha attól szenvedünk a leginkább, amit a legjobban szeretünk. Olvass bele! 

Samuel Andresen-Andersont tizenegy éves korában elhagyta az anyja. Az átlagos külvárosi nőnek ez volt az egyetlen radikális tette – legalábbis Samuel így hitte, ám évekkel később hippi terroristaként látja viszont őt a hírekben, mert állítólag rátámadt egy elnökségért kampányoló republikánus kormányzóra. A média rovott múltú militáns szélsőségesnek állítja be, de Samuel úgy tudja, hogy Faye sosem hagyta el az iowai kisvárost. Elhatározza, hogy megírja az anyja életrajzát, tabuk nélkül, ehhez azonban először meg kell találnia őt. Ahogy a múlt nyomába ered, a történet végighömpölyög a nyolcvanas évek álmos külvárosaitól a ’68-as chicagói zavargásokon át a második világháborús Norvégiáig, a rejtélyes Nix szülőföldjére, akiről kiskorában meséltek Samuelnek. A férfi rájön, hogy mindent át kell értékelnie, amit valaha az anyjáról gondolt.

Nathan Hill 1978-ban született Cedar Rapidsben. 2016-ban jelent meg debütáló könyve, a Nix, mely elnyerte a Los Angeles Times legjobb első regénynek járó Art Seidenbaum-díját, és több mint harminc nyelvre fordították le. A regényből J. J. Abrams készít sorozatot Meryl Streep főszereplésével.

Részlet a könyvből

1

A főcím egy délután szinte egyszerre jelenik meg számos weboldalon: Packer kormányzót megtámadták!

A televízió pillanatokon belül lecsap rá, kis zökkenővel már indul is a Rendkívüli Hírek adása, a műsorvezető komolyan belenéz a kamerába, és azt mondja: – Most értesültünk chicagói tudósítónktól, hogy támadás érte Sheldon Packer kormányzót. – És egy ideig senki nem tud többet, mint hogy támadás érte. És pár szédítő pillanatig mindenki ugyanazt a két kérdést teszi fel: Meghalt? És: van róla videó?

Az első szavak a helyszíni közvetítőktől származnak, akik mobilon telefonálnak a stúdióba, és élőben kapcsolják őket. Azt mondják, Packer a Chicago Hiltonban járt, ahol vacsorát adott, és beszélt. Később a kíséretével együtt átvágott a Grant Parkon, kezet rázott, nyájaskodott, és a szokásos populista kampánygesztusokat vette végig, amikor a tömegből valaki vagy egy csoport hirtelen rátámadt.

– Hogy érti, hogy rátámadt? – kérdi a műsorvezető. Bent ül egy stúdió­ban, a padló fényes fekete, köröskörül piros-fehér-kék világító minták. Az arca sima, mint a tortabevonat. A háta mögött íróasztaloknál dolgoznak. A műsorvezető megkérdi: – Le tudná írni a támadást?

– Egyelőre annyit tudok – mondja a riporter –, hogy valamivel megdobálták.

– Mivel?

– Ez ebben a pillanatban nem világos.

– És eltalálták a kormányzót? Megsérült?

– Azt hiszem, eltalálták, igen.

– Látta is a támadókat? Sokan voltak? Akik dobálóztak?

– Nagy zűrzavar volt. Néhányan kiabáltak.

– És amiket dobáltak, kicsi vagy nagy tárgyak voltak?

– Azt hiszem, úgy mondhatnám, elég kicsik, hogy dobálni lehessen őket.

– Az eldobott tárgyak nagyobbak voltak, mint egy baseball-labda?

– Nem, annál kisebbek.

– Akkor olyan golflabda méretűek voltak?

– Talán ez pontosabb.

– Élesek? Súlyosak?

– Minden nagyon gyorsan történt.

– És előre eltervelt akció volt? Összeesküvés?

– Valóban sok hasonló kérdés merül fel.

Elkészül a logó: Terror Chicagóban. Behussan valahová a műsorvezető füle tövéhez, és ott lebeg, mint egy zászló a szélben. A tudósítás a Grant Park térképét mutatja egy hatalmas érintőképernyős televízión, a modern hírközlésben közhellyé vált módon: televíziós személyiség egy másik televízión keresztül kommunikál, a televízió előtt állva, és úgy szabályozza a képernyőt, hogy a kezével megcsippenti, és szuper nagy felbontásban zoomol ki-be. Az egész nagyon menőnek látszik.

Miközben várják, hogy új információra derüljön fény, azon vitáznak, vajon az incidens javítja vagy rontja a kormányzó elnöki esélyeit. Javítja, döntik el, mivel a nevét nem igazán ismeri más, mint a buzgó fanatikus konzervatív követők, akik egyszerűen rajonganak azért, amit Wyoming kormányzójaként végzett, nevezetesen, hogy azonnal betiltotta az abortuszt, megkövetelte, hogy a gyerekek és a tanáraik minden reggel mondják el hangosan a tízparancsolatot, majd a Hűségesküt, az angolt tette meg Wyomingben a hivatalos és egyedüli törvényes nyelvnek, és megtiltotta, hogy ingatlana lehessen olyanoknak, akik nem beszélik anyanyelvi szinten. Valamint minden állami természetvédelmi területen engedélyezte a fegyverek használatát. Ezenkívül kormányzói rendeletbe adta, hogy az állami törvénykezés minden területen a szövetségi törvénykezés fölött áll, ez a lépés pedig az alkotmányjogászok szerint felért azzal, mintha Wyoming önkényesen kivált volna az Egyesült Államokból. A kormányzó cowboycsizmában járt. A sajtótájékoztatókat a ranchén tartotta. Mindig hordott magánál töltött fegyvert, a revolverét,

ami a csípőjénél lengett bőrtokban.

Egyetlen kormányzói terminusa végén kijelentette, nem indul az újraválasztásáért, hogy a nemzeti prioritásokra tudjon koncentrálni, és a média ebből természetesen arra a következtetésre jutott, hogy az elnökválasztáson akar indulni. Tökélyre fejlesztett egyfajta papos-cowboyos pátoszt és antielitista populizmust, és a jelenlegi recesszión feldühödött kékgalléros fehér konzervatívok körében kifejezetten értő fülekre talált. Az amerikaiak munkáját elvevő bevándorlókat a jószágra támadó prérifarkasokhoz hasonlította, és eközben a kojotot két t-vel, kojottnak ejtette. Washington nevébe beszúrt egy r hangot, ami így Warshingonnak hangzott. Fáradt helyett azt mondta, kivan. Elmegy helyett eemegyet mondott, választók helyett a ’zembereket.

A támogatói szerint Wyomingban így beszél egy normális ember, aki nem a felső tízezerhez tartozik.

A becsmérlői előszeretettel mutattak rá, hogy mivel a bíróságok szinte minden wyomingi javaslatát érvénytelenítették, a jogalkotásban végzett tevékenysége gyakorlatilag nulla. Ez szemmel láthatóan mit sem számított azoknak, akik továbbra is boldogan állták 500 dollár-per-vacsora adománygyűjtéseit (amiket ő mellesleg „nagy zabálás”-nak nevezett), 10 000 dolláros előadói díjait, valamint a 30 dollárt Egy igaz amerikai szíve című, keményborítós könyve példányaiért, hogy a „hadipénztárát”, ahogy a riporterek emlegették, feltöltsék „egy esetleges elnöki indulásra, ki tudja”.

És most rátámadtak a kormányzóra,

bár úgy tűnik, senki nem tudja, hogyan támadtak rá, mivel támadtak rá, ki támadt rá, és hogy a támadásban megsérült-e. A hírműsorok vezetői arról tanakodnak, milyen potenciális veszélyt jelent egy nagy sebességgel elhajított golyóscsapágy vagy egy üveggolyó, ha közvetlenül a szemet éri. Jó tíz percig beszélgetnek erről, táblázatokkal demonstrálják, hogy egy közel hatvan mérföld per órával haladó csekély tömeg hogyan hatol a szem folyékony membránjába. Aztán mikor ez a téma kimerül, reklámot adnak. A közelgő dokumentumfilmjüket hirdetik, ami 9/11 tizedik évfordulójára készült: A terror napja, a háború évtizede. Várnak.

Aztán történik valami, ami kimenti a hírműsort a dermedtség állapotából, ahová sodródott: Újra feltűnik a műsorvezető, és bejelenti, hogy egy járókelő az egész látványosságot felvette videóra, és már fel is töltötte a netre.

Úgyhogy itt a videó, amit a következő hetekben több ezer alkalommal fognak bemutatni a televízióban, milliós nézettségre tesz szert, és a hónap harmadik legnézettebb internetes bejátszása lesz Molly Miller tini sztárénekesnő „Állj ki magadért!” című kislemezéhez készült új klipje, valamint egy családi videó után, ahol egy kisgyerek addig nevet, amíg fel nem borul. A következő történik rajta:

A videó nagy fehérséggel és szélzúgással indul,

a bekapcsolt mikrofon előtt zúg a szél, aztán ujjak bütykölnek fölötte és nyúlnak a mikrofonba, amitől tengerikagyló-suhogás támad, közben a kamera az élénk napfényhez igazítja a nézőke nyílását, és a fehérség feloldódik a kék égboltban, valami meghatározhatatlan és fókuszálatlan zöldben, ami feltehetőleg a fű, és végül egy hang, egy férfi hangja hallatszik, aki harsányan, a mikrofon közvetlen közelében azt kérdezi: – Most be van kapcsolva? Nem tudom, be van ez egyáltalán kapcsolva?

A kép fókuszálni kezd: a férfi épp a lábára irányítja a kamerát. Azt mondja bosszús és kimerült hangon: – Egyáltalán be van ez kapcsolva? Honnan lehet tudni? – Aztán egy nő hangja, nyugodtabb, dallamos, békés, azt feleli: – Meg kell nézni hátul. Mit ír a hátán? – És a férje vagy barátja vagy akárkije, aki nem tudja egyenesen tartani a kamerát, olyasféle agresszív és vádló hangon, amelyik érezteti, hogy bármi gondja van is neki a kamerával, az a nő felelőssége, megkérdi: – Segítenél már? – Eközben ugráló, szédítő közelképet látni a férfi cipőjéről. Széles, magas szárú fehér sportcipő. Rendkívül fehér, és szemmel láthatóan új. A férfi a jelek szerint egy piknikasztal tetején áll. – Mit ír a hátán? – kérdi a nő.

– Hol? Milyen hátán?

– A képernyőn.

– Azt tudom – feleli a férfi. – De a képernyőn hol?

– A jobb alsó sarokban – mondja a nő tökéletes közönnyel. – Mit ír?

– Azt, hogy F.

– Az azt jelenti, hogy felvétel. Akkor be.

– Baromság – mondja a férfi. – Miért nem azt írja, hogy Be?

A kép ugrálni kezd a férfi cipője és egy közepesen távolinak látszó csoportosulás közt.

– Ott van! Na nézmár! Az ott ő! Ott van!

– kiabálja a férfi. A kamerát fölemeli, és mikor végre sikerül remegés nélkül tartania, Sheldon Packer lép a képbe, úgy harminc méterre, és körülötte a kampánya tagjai meg a biztonságiak. Kisebb tömeg gyűlik össze. Az előtérben az emberek hirtelen fölfogják, hogy valami történik, egy híres ember van a közelben. Az operatőr pedig ordít: – Kormányzó úr! Kormányzó úr! Kormányzó úr! Kormányzó úr! Kormányzó úr! Kormányzó úr! Kormányzó úr! – A kép megint remegni kezd, valószínűleg mert a fickó integet, vagy ugrál, vagy mindkettő.

– Hogy kell ezzel a micsodával zoomolni? – kérdezi.

– Megnyomod a zoomot – mondja a nő. Aztán a kép zoomolni kezd, ami további fókuszálással és exponálással kapcsolatos gondokhoz vezet. Valójában az egész közvetítésből azért használható valami a televízióban, mert a férfi végül átadja a kamerát a partnerének, és azt mondja: – Tessék, megfognád? – És odarohan, hogy kezet rázzon a kormányzóval.

Nathan Hill

Később ezt az egész hadoválást kivágják, úgyhogy a klip, amit több százszor meg fognak ismételni a televízióban, lényegében itt fog kezdődni, aztán leállítják, és a híradó egy kis piros karikát helyez egy nő köré, aki egy padon ül a parkban, a képernyő jobb szélén. – Úgy tűnik, ez itt az elkövető – mondja a műsorvezető. A nő ősz hajú, hatvanas, ott ül, és egy könyvet olvas, egyáltalán nem szokatlanul, mint egy statiszta, aki kitölti a képet egy filmben. Világoskék ing van rajta, alatta pántos top, fekete legging, ami rugalmas jóganadrágnak tűnik. A nő haja rövid, kusza, és kis tüskékben hullik a homlokába. Van benne valami atlétikus tömörség – vékony, de izmos. Észreveszi, mi történik körülötte. Meglátja, hogy közeledik a kormányzó, becsukja a könyvét, föláll és figyel. A képkocka legszélén áll, és láthatóan próbálja eldönteni, mit csináljon. Csípőre teszi a kezét. A szája belsejét harapdálja. Mint aki mérlegeli a lehetőségeit. A tartása mintha ezt kérdezni: Megpróbáljam?

Aztán gyorsan elindul a kormányzó felé.

A könyvét otthagyta a padon, és megy, nagy léptekkel, mint a külvárosiak, mikor körbejárnak a plázában. Csakhogy a karja egyenesen lóg kétoldalt, és a kezét ökölbe szorítja. Elég közel ér a kormányzóhoz, hogy dobótávolságon belül legyen, és abban a pillanatban a tömeg váratlanul kettéválik, úgyhogy a videósunk nézőpontjából egyenes vonal nyílik a nő és a kormányzó között. A nő áll a sóderes úton, és lenéz, aztán behajlítja a térdét, és fölmarkol egy kevés követ. Így felfegyverkezve ordít valamit – és ez nagyon világos, mert a szél épp ebben a pillanatban áll el, és a tömeg is elcsendesedik, és mintha mindenki tudná, hogy ez fog következni, mindannyian elkövetnek mindent, hogy sikeresen megörökítsék –, azt ordítja: – Te disznó! – Aztán elhajítja a köveket.

Először csak zavar támad, mert az emberek megfordulnak, hogy lássák, honnan jön az ordítás, vagy megrezdülnek és összerándulnak, mert eltalálják őket a kövek. És aztán a nő újabb marék követ kotor fel, és elhajítja, és kotor és hajít és kotor és hajít, mint egy gyerek egy szenvedélyes hógolyócsatában. A csoportosulás fedezékbe bújik, az anyák oltalmazzák a gyerekeik arcát, a kormányzó meg előregörnyed, és a kezével befedi a jobb szemét. És a nő tovább hajigálja a köveket, amíg a kormányzó biztonsági emberei meg nem közelítik, és meg nem ragadják. Vagy nem is ragadják meg, inkább átölelik, és a földre dobják, mint a kimerült birkózók.

És ennyi.

Az egész bejátszás egy percig sem tart. A közvetítés után bizonyos dolgok gyorsan kiderülnek. Közzéteszik a nő nevét: Faye Andresen-Anderson, amit a híradónál más hírhedt kettős nevek, különösen Sirhan Sirhan mintájára mindenki tévesen „Anderson-Anderson”-nak ejt. Hamarosan kiderítik, hogy pedagógiai asszisztens egy helyi általános iskolában, ami további érveket kínál egyes szakértőknek, akik szerint ez is mutatja, hogy a radikális liberális kurzus átvette a hatalmat a közoktatás fölött. A főcímet frissítik: Tanár támad Packer kormányzóra! – ami egy órán át így marad, míg valaki más nem talál egy képet, amely állítólag a nőt mutatja egy 1968-as tüntetésen. A képen a nő egy mezőn ül több ezer ember társaságában, hatalmas, körvonaltalan embertömegben, sokan saját készítésű feliratokat vagy táblákat tartanak, egyikük egy amerikai zászlót lenget a magasban. A nő álmodozva néz a fotósra a nagy kerek szemüvege mögül. Jobbra dől, talán valaki másnak támaszkodik, aki épp kilóg a képből: csak egy váll látszik. Balra egy másik, hosszú hajú nő katonai zubbonyban fenyegetően mered a kamerába az ezüst Aviator napszemüvegén át.

A főcím változik: Hatvannyolcas radikális támad Packer kormányzóra!

És ha a történet nem lenne már így is zamatos, két dolog történik még a munkanap végén, hogy fellője az egészet a sztratoszférába, mint egy szökőkút. Először jelentik, hogy Packer kormányzónak sürgősen meg kell műteni a szemét. Másodszor előásnak egy rabosítási fotót, ami szerint a nőt 1968-ban – bár hivatalosan nem vádolták meg és nem ítélték el – letartóztatták: prostitúcióért.

Ez már sok. Hogy tud egyetlen főcím ennyi elképesztő részletet magában foglalni?

Radikális hippi prostituált tanár gonosz támadással megvakítja Packer kormányzót!

A híradó újra meg újra lejátssza a videónak azt a részét, ahol a kormányzót találat éri. Hősies erőfeszítéssel akkorára nagyítják, hogy már csupa pixel és szemcse, hogy mindenkinek megmutassák pontosan azt a pillanatot, amikor egy éles kődarab belefröccsen a jobb szaruhártyába. A szakértők vitatkoznak a támadás jelentéséről, és hogy fenyegeti-e a demokráciát. A nőt néhányan terroristának nevezik, mások azt mondják, ez is mutatja, mennyit esett politikai diskurzusunk színvonala, megint mások szerint a kormányzó alapvetően rászolgált erre, amilyen elszánt keresztes hadjáratot űz a fegyverekért. Párhuzamokat vonnak a Weather Underground radikális balos szervezettel és a Fekete Párducokkal. A Nemzeti Fegyverszövetség közleményt bocsát ki, miszerint a támadás meg sem történhetett volna, ha Packer kormányzó magánál tartotta volna a revolverét. Mindeközben a tévés műsorvezető háta mögött az íróasztaloknál semmivel nem látszanak keményebben vagy kevésbé keményen dolgozni a kollégák ebben a pillanatban, mint bármikor a nap folyamán.

Körülbelül negyvenöt percbe telik, mire egy okos reklámszövegíró előáll a „Packer-packázó” kifejezéssel, amit minden hálózat azonnal átvesz, és belefoglalják a tudósításhoz készített speciális logóba is.

A nőt egy belvárosi fogdában tartják fogva,

ott várja, hogy vád alá helyezzék, és pillanatnyilag nem elérhető. Mivel tőle nem érkezik magyarázat, a nap sztorija akkor áll össze, amikor a véleményekhez és a feltételezéshez néhány tény is hozzáadódik, és megszületik a történet magja, ami aztán az emberek tudatában megszilárdul: A nő korábbi hippi, jelenlegi liberális radikális, aki olyannyira gyűlöli a kormányzót, hogy előre megfontolt szándékkal készült gonoszul rátámadni.

Eltekintve attól, hogy egy nyilvánvaló logikai luk tátong az elméletben, nevezetesen, hogy a kormányzó kiruccanása a parkba teljesen rögtönzött lépés volt, még a biztonsági emberei sem tudtak róla. Így a nő sem tudhatta, hogy arra fog jönni, és nem várhatott rá lesben. Ám ez a következetlenség a szenzációsabb hírek közt elsikkad, és soha nem vizsgálják ki igazán.

 

Nathan Hill: Nix

Jelenkor Kiadó, 2018
Fordította: Mesterházi Mónika

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..